Harminckettedik fejezet - Háború és béke

Harminckettedik fejezet

Háború és béke

- Gyere Jimmy, köszönj a nagyiéknak! – fogtam meg Jimmy kicsi kezét, majd együtt tettük meg a háromlépéses utat Dianahoz és Frankhez. – Adj puszit a Mamának és a Papának. – bíztattam. Láttam rajta, hogy nem igazán érti a helyzetet. Lassan négy hónapja volt, hogy Julie szülei legutóbb ide látogattak, akkor is csak néhány napot töltöttek itt. A kicsinek szinte idegenek voltak. Hiába meséltünk már neki napokkal ezelőtt kettőjükről, mutogattunk neki képet róluk, egyértelmű volt, hogy mivel eddig életében nem látta őket valami sűrűn, semmilyen érzelmet nem váltottak ki belőle. Tudtam, hogy ez az adott helyzetben nem túl szerencsés. Látniuk azt, hogy hozzám sokkal jobban kötődik, mint hozzájuk, a vér szerinti rokonaihoz, még több fájdalmat okozott nekik, még ha tudták is jól, hogy ez nem is lehetne másképp.

- Audrey, segítenél nekem egy kicsit? – kérdezte Helen, háta mögött egy tortát rejtegetve, én pedig már pattantam is.

- Nos? Hogyan fogadták? – súgta halkan, mire én egy nagy levegőt vettem.

- Hát nem túl jól. – vallottam be az igazságot. – De talán mostanra megbékültek kicsit.

- Gondolom, hogy Diana nagyon kiborult. – csúsztatta át Helen egy nagy tányérra a tortát. – De ez nem a személyednek szól. Bárki lenne is itt, bárkit szeretett volna meg James, ugyanígy reagálna. – mosolygott rám.

- Igen, tudom. – feleltem, miközben kistányérokat és villákat vettem elő. – Azért jobban örültem volna, ha egy kicsit békésebben telik James születésnapja. – sóhajtottam nagyot. – Az első igazi ünnepünk együtt. Szerettem volna, ha boldog ezen a napon és felszabadult. Ha jól érzi magát…jól érzi magát az új életében, velem és Jimmyvel. De ez most nagyon nem jött össze. – csóváltam meg a fejemet.

- Ugyan, Audrey. – fogta meg a kezemet. – Majd kettesben megünneplitek újra. – kacsintott rám. Én pironkodva hajtottam le a fejemet. – Na, bevisszük a tortát? – kérdezte mosolyogva, én pedig bólintottam, majd meggyújtottam a torta tetején a gyertyákat. – Istenem…már harmincöt éves. – sóhajtott nagyot Helen. – Hogy szalad az idő… - révedezett el, láttam, hogy elérzékenyült.

- Megköszöntem már neked? – kérdeztem, miközben megsimogattam a hátát.

- Ugyan mit? – nézett rám nagy szemekkel.

- Jamest. – mondtam ki, közben pedig a hála könnyei fojtogatták a torkomat. Helen elmosolyodott, szemei ismét fátyolosak lettek és egy csókot nyomott az arcomra.

- Csak szeresd őt. Ezzel köszönöd meg. – mondta, majd megtörölte a szemeit és elindultunk a nappali felé.

Együtt énekeltük a „Happy Birthday”-t, még Jimmy is besegített egy kicsit. Helen letette a tortát az asztalra, miközben én sietve kaptam a mobilomhoz, hogy sikerüljön néhány képet csinálnom. A fényképezkedés után mindenki boldog születésnapot kívánt az ünnepeltnek.

- Isten Éltessen. – léptem oda hozzá. Meg akartam ölelni, mert a pillanatnyi helyzetben nem tartottam túl okos dolognak megcsókolni. Ám ő megtette helyettem. Karjaival átfonta a derekamat és megcsókolt. Úgy éreztem, hogy méterekkel a föld fölött repkedek.

- Köszönöm. – mondta és boldogan nézett rám. Ő is nagyon jól tudta, hogy ez a gesztus most milyen érzéseket válthatott ki Julie szüleiből, de úgy láttam rajta, hogy felszabadultabb lett és fontosabb volt neki ebben a pillanatban az, hogy megcsókoljon, mint a szülők véleménye.

- Nézzetek ide! – nevetett Helen fényképezőgéppel a kezében. Felé fordultunk, ő pedig elkattintott néhány képet. Az egyiken még Jimmy is ott pózolt.

Mivel láttam, hogy már csak másodpercek választják el attól Jimmyt, hogy kézzel kóstoljon bele a tortába, gyorsan elkezdtem szeletelni. Az első kettőt Julie szülei felé nyújtottam, majd a következőt az ünnepeltnek, végül James szüleinek és magamnak. Jimmy még nem volt elég nagy ahhoz, hogy egyedül egyen, ilyenkor általában egyikünk segített neki.

- Gyere Jimmy, a mama ad neked tortát. – próbálta Diana felültetni a térdére és a szájába adni egy falat tortát, de Jimmy hisztisen kiszabadította magát és hozzám szaladt, majd jelzés értékűen kinyitotta a száját. Éreztem, hogy elvörösödök.

- Anya, tojtát! – követelőzött, én pedig nem tehettem mást, mint levágtam neki egy apró falatot, majd óvatosan a szájába adtam. Ő boldogan majszolta el, közben futott a nappaliban egy sort.

- Gyere ide Jimmy, nézd csak, mit hoztunk neked! – próbálta Frank oda édesgetni egy hatalmas, becsomagolt dobozzal, amelyet ajándékba hoztak a kicsinek. Jimmy először távolról, sandán méregette Franket és a dobozt is, aztán felülkerekedett természetes, gyermeki kíváncsisága és közelebb lépett. Izgatottan toporgott, amíg nagypapája kibontotta a dobozt, majd kivette belőle az űrhajót, aminek minden egyes kis része mozgatható volt. Jimmy tapsikolt örömében.

- Gondoltuk egy ilyen nagyfiúnak már ilyen komoly játék dukál. – simogatta meg Jimmy arcát Frank, aki viszont alig láthatólag elhúzódott tőle, majd maga után vonszolta újdonsült szerzeményét először Jameshez, majd pedig hozzám. Julie szülei így próbálták meg kompenzálni azt, hogy oly keveset lehetnek Jimmyvel. Mindig, ha ide jöttek, drága ajándékokkal halmozták el.

- Jimmy, köszönd meg szépen a mamáéknak. – mondta neki James, de Jimmy már a padlón ülve játszott, egy másik galaxisban járt és semmi hajlandóságot nem mutatott a dologra.

- Az a lényeg, hogy tetszik neki. – mosolygott Frank, de láttam, hogy mosolyába fájdalom vegyült.

Míg Jimmy játszott, James, Helen és David próbált kedélyes beszélgetést kialakítani Frankkel és Dianaval, amiben Frank partner volt, Diana már kevésbé. Őt sokkal jobban megviselte az elmúlt néhány óra, mint a férjét, vagy a férfi egyszerűen csak kevésbé mutatta ki fájdalmát. Mindenesetre látható volt, hogy Diana romjaiban van. Szeme folyamatosan homályosak voltak, ajkai néha megremegtek, ahogy Jimmyt nézte. Most vettem csak észre, mennyire hasonlítanak egymásra. Bár Jimmy haja, szeme egy az egyben James volt, orra, ajkai és álla viszont olyan, mint Diana-é. A fotómontázs előtt állva már többször megállapítottam, hogy Jimmy bizonyos dolgokban az édesanyjára hasonlít. Ez a hasonlóság azoknak, akik elveszítették Julie-t, egyszerre volt kedves és fájdalmas.

Próbáltam a beszélgetésre figyelni, de háborgó gondolataim annyira elterelték a figyelmemet, hogy képtelen voltam felfogni, hogy éppen miről is beszélnek. Aztán valami egészen más térített magamhoz.

- Jimmy! Nem szabad! – szóltam rá, mikor megláttam, hogy suttyomban a tortához kúszott és kézzel látott neki a falatozáshoz. – Gyere, most megmossuk a kezedet. – fogtam meg a karját. Bűntudattal az arcán hagyta, hogy megmossam a kis mancsát, majd mikor tiszta lett, eszembe jutott, hogy másra is kihasználhatnám ezt a helyzetet. Letérdeltem Jimmy mellé és egy nagy levegőt vettem.

- Jimmy, emlékszel, hogy miről beszélgettünk tegnap, Apa, te és én? – kérdeztem tőle, ő pedig bólintott. – A Mama és a Papa nagyon messziről jöttek, hogy téged láthassanak, mert nagyon-nagyon szeretnek. Még ajándékot is hoztak neked. – pillantottam a nappali felé. – Legyél velük egy kicsit kedvesebb. Kérlek… - néztem nagy, kék szemeibe. – Megteszed nekem? – kérdeztem. Ő kelletlenül bár, de bólintott. – Köszönöm! – adtam egy puszit az arcára, majd visszamentünk. Örömmel láttam, hogy frissen kapott űrhajóját Diana és Frank felé tolta, majd ott állt neki játszani, hagyta, hogy nagypapája is csatlakozzon hozzá. Végre Diana arca is megenyhült kissé.

Amíg Jimmy mással volt elfoglalva, gyorsan kivittem a torta maradékát a hűtőbe, még mielőtt ismét kedve támad bele mászni. Éppen a tányérokért fordultam volna vissza, mikor Diana lépett be a helyiségbe és felém nyújtotta mindet. Zavartan megköszöntem, majd próbáltam rá mosolyogni. Nem akartam most elmosogatni őket, csak beáztattam, hogy később majd könnyebb dolgom legyen velük.

- Sajnálom. – mondta váratlanul Diana, de láttam, nagyon nehezen jön ki ez a szó a száján. – Sajnálom, hogy olyan szörnyen viselkedtem. – nyelt nagyot, majd nagy nehezen rám nézett. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi mondjak. Váratlan volt ez a fordulat.

- Ugyan…ugyan, semmi baj. – intettem a kezemmel. – Megértem Önt. – bólintottam. Nagyon nehéz lehet ez most mindkettőjüknek. – tartottam egy kis szünetet. – De higgye el nekem, hogy semmi bűnt nem követek el a lánya ellen. És James sem. – védtem meg őt. – Örökre szeretni fogja Julie-t és ha Jimmy már elég nagy lesz, hogy megértse, neki is elmondunk majd mindent az édesanyjáról. De most még nem lehet…még nem szabad. – néztem be a nappaliba, ahol Jimmy még mindig Frankkel játszott. – Túlságosan kicsi…túlságosan sérülékeny.

- Igen, tudom. – bólintott. – Igazatok van. – sóhajtott nagyot. – Csak remélni tudom, hogy egyszer majd Julie elfoglalja a szívében az őt megillető helyet.

- Így lesz, ígérem. – fogadtam meg. – Tudni fogja, hogy az édesanyja mennyire szerette. Hogy milyen csodálatos nő volt. – Diana szemei könnybe lábadtak, majd ajkán halvány mosoly jelent meg.

- Örülök, hogy az unokám melletted nő fel. – hangja komoly volt, nem éreztem benne iróniát, vagy szarkazmust. Nem mondott semmi mást, lassan megfordult és visszament a nappaliba, Jimmyhez. Én pedig megkönnyebbültem. Háborúban kezdődött ez a találkozás, de úgy néz ki, a végére sikerült valahogy békét kötnünk.

Azon a napon még elmentünk együtt vacsorázni, Julie szülei, Helen, David, James, én és persze Jimmy. A hangulat már valamivel oldottabb volt, Jimmy is közvetlenebbül viselkedett a nagyszüleivel, akik láthatóan boldogok voltak ettől. James és én pedig fellélegeztünk, mert úgy éreztük, Julie családja elfogadott minket, elfogadta a kapcsolatunkat, a tényt, hogy együtt neveljük Jimmyt, megbíznak a döntéseinkben, amelyeket hozunk vele kapcsolatban, még ha pillanatnyilag ezek sokaknak fájdalmat is okoznak. Ez óriási lépés volt, mindkettőnk lelke nagy tehertől szabadult meg.

Este, miután Jimmyt megfürdettük és lefektettük, hulla fáradtan hevertünk egymás mellett az ágyban. Sokkal inkább idegi kimerültség volt ez, mint testi, mégis úgy éreztem magamat, mint akit kerékbe törtek.

- El sem hiszem, hogy túl vagyunk rajta… - mondtam halkan, miközben Jameshez bújtam.

- Szerintem elég jól vettük az akadályt…és szerintem Diana és Frank is… - suttogta James.

- Igen. Azt hiszem, a végén már Diana is kitűzte a fehér zászlót. Örülök, hogy belátta, nem akarok rosszat…

- Hát lehet neked ellenállni? – incselkedett, majd megcsókolt.

- Azért elég erőteljesen próbálkozott vele… - idéztem fel a délután néhány igen kínos pillanatát. – De most már nem számít. Túl vagyunk rajta és béke van. Ez a lényeg.

- Apropó, ha már itt tartunk… - könyökölt fel az ágyban. – Csak nekem tűnt fel, hogy azt mondtad Diananak, hogy ez a hely az otthonod? – emelte fel csibészesen a szemöldökét.

- A francba…tudtam, hogy ezt még fel fogod használni ellenem. – húztam el a szájamat. Nem akartam ilyesmit mondani, de Diana úgy kihozott a sodromból, hogy kibukott belőlem.

- Bizony-bizony, nem tagadhatod le! – nevetett. – Jól érzed itt magadat! Sőt otthon érzed itt magadat! – csikizett, miközben azt várta, hogy megadom magamat, majd hirtelen abbahagyta. – Itt van az otthonod. Velem. Velünk. – nézett rám hatalmas, kék szemeivel. – Mitől félsz  még mindig? Mire vársz? – kérdezte, én pedig lesütöttem a szememet. Rettenetesen féltem meghozni ezt a végső döntést. Feladni mindent, a saját, megszokott életemet, tényleg, véglegesen Jameshez és Jimmyhez kötni magamat. Mindig az járt a fejemben, hogy milyen jó volt elmenekülni, amikor megbántott, jó volt egyedül maradni a gondolataimmal…de ha föladom az albérletemet, akkor mindez lehetetlenné válik. Már nem lehet többé elszökni a problémák elől. – Audrey… - szólt újra, mikor látta, hogy messze járok. – Nem lesz semmi baj. – mondta komolyan. – Mindent megbeszélünk. Figyelünk egymásra. – húzta a tenyeremet az arcához, majd belecsókolt. – Költözz hozzám. – mondta ki a szavakat, amelyekbe az egész lelkem bele remegett. – Költözz haza. – mosolygott rám, én pedig egyszerre éreztem boldogságot és kétségbeesést. Féltem, de tudtam, ennél jobb pillanat soha nem lesz arra, hogy végre elhatározzam magamat. Bólintottam, James pedig megcsókolt, majd magához szorított. – Mi már annyi mindent végig csináltunk együtt. Julie szüleit is túléltük. Igazán nincs mitől félned. – mosolygott rám. - Ennél rosszabb már úgysem jöhet!

Jött.

Legalábbis a számomra. Felmondtam az albérletet, a következő héten szépen, lassan átvittem a cókmókomat Jameshez, munka után több fordulót is csináltunk, mígnem a bérelt lakásomban már szinte nem maradt semmi. Tudtam, eljött az idő, hogy megmondjam Jessicának és Zoénak, hogy újra összejöttem Jamesszel.

Az elmúlt néhány hétben igyekeztem kivédeni a találkozásokat és látogatásokat mindenféle hülye ürügyre hivatkozva, próbáltam minél inkább késleltetni azt a pillanatot, amikor szembe kell néznem Zoéval és el kell mondanom neki, hogy újra összejöttem Jamesszel. Ám miután összeköltöztünk, már nem húzhattam tovább ezt a dolgot.

Először Jessicát hívtam fel, aki boldogan sikongatott bele a telefonba, mikor elmondtam neki a „jó” hírt és már alig várta, hogy újra együtt láthasson minket. Aztán tárcsáztam Zoé számát, de nem vette fel. Valahogy megkönnyebbültem ettől. Amíg kicsöngött a telefon, végig az ajkamat harapdáltam, féltem attól a szóáradattól, amit majd a nyakamba fog zúdítani. Előre láttam, hogy mi lesz a véleménye erről az egészről. Végül Jessicát kértem meg, hogy hívja fel Zoét, mondjon el neki mindent és beszélje meg vele a találkozót, mert én nem értem el. Természetesen rossz volt a lelkiismeretem amiatt, hogy igazából csak egyszer próbáltam, de valahogy nem voltam felkészülve egy ilyen beszélgetésre. Arra gondoltam, ha személyesen találkozunk, Ő is meglátja a különbséget az előző kapcsolatunk és a mostani között.

Már ott ültünk a törzshelyünkön, Jessica is a barátjával, Peterrel, mikor az órámra nézve láttam, hogy Zoé már igencsak késésben van. Ez nem volt jellemző rá.

- Jessica, ugye Zoé mondta, hogy jönni fog? – kérdeztem gyanakodva, ám Jessica szomorúan lehajtotta a fejét. Akkor már tudtam, hiába várunk.

- Ne haragudj, de utolsó pillanatig azt hittem, hogy meggondolja majd magát. – sóhajtott nagyot. – Tudod…tudod azt mondta, hogy valami más dolga van és…és…

- Nem hiszem, hogy erről lenne szó. – tanulmányoztam Jessica arcát, akinél rosszabbul senki nem tudott hazudni az egész világon. - Mit mondott pontosan? - Láttam rajta, hogy nagyon kellemetlenül érzi magát, semmi kedve sincs megismételni a hallottakat. – Csak nyugodtan Jess. Semmi baj. – bíztattam. Jessica kétségbeesett szemekkel körbe nézett mindenkin, majd lassan bele kezdett.

- Amikor elmondtam neki, hogy újra együtt vagy Jamesszel, akkor nagyon mérges lett. Azt mondta, nem csodálja, hogy nem merted te magad elmondani neki. – éreztem, hogy elvörösödök. – És hogy ő ezt még egyszer nem csinálja végig veled…mert elege volt…és…és azt mondta, hogy bolond vagy, ha hiszel neki. – láttam Jessicán, mennyire kellemetlen számára kimondani ezeket a szavakat.

- Mondott még valamit? – kérdeztem, mert éreztem, hogy ez túl finom üzenet Zoéhoz képest. Jessica megrázta a fejét, de nem tűnt túl meggyőzőnek.

- Mond el nyugodtan. Tudni szeretném, hogy hányadán állunk. – sóhajtottam egy nagyot.

- Azt…azt mondta, hogy őt soha többé ne hívd fel zokogva, ha James újra megbánt…és az ő vállán ne akarj többet sírni… - Jessica lehajtotta a fejét, mintha csak ő szégyellné magát Zoé kemény szavai miatt.

- Értem. – nyeltem egy nagyot. Zoé mindig is ellenezte a kapcsolatomat Jamesszel, ő volt, aki tartotta bennem a lelket a szakításunk utána, amikor depressziósan fetrengtem otthon. Ő hallgatott meg mindig, bármi fájdalmam is volt. Éreztem, hogy James szorosan magához húz, ajkaival apró csókot ad a halántékomra.

- Audrey, tudod, hogy ő milyen…hirtelen haragú, de aztán megbékél! – próbált Jess lelket önteni belém.

- Igen, tudom. – hagytam rá, de az járt a fejemben, hogy talán tényleg új életet kezdhetünk Jamesszel, de közben elveszítettem a legjobb barátomat…