Huszonnegyedik fejezet - A felismerés

Huszonnegyedik fejezet

A felismerés

Audrey

Azon az estén egy percet sem tudtam aludni. Hirtelen minden olyan nyilvánvaló lett, kézzel fogható és kimondott, amitől teljesen kijózanodtam. Mintha eddig egy fátyol lett volna végig a szemem előtt, amelyet én magam borítottam a fejemre és amelyet úgy hívtak: remény.

Végig gondoltam mindent, elejétől a végéig. A kapcsolatunkat, a problémáinkat, az elmúlt egy évet. Rá kellett jönnöm, hogy nem James hibája volt az egész, hanem csakis az enyém. Végig én voltam gyenge, én voltam képtelen szembe nézni a ténnyel, hogy James nem tud engem viszont szeretni, a szívében még mindig csak Julie létezik. Ezer és egy jel volt erre, észre kellett volna vennem, meg kellett volna kímélnem mind a kettőnket a hiábavaló szenvedéstől, az örökös harcoktól és csalódásoktól. De nem tettem. Nem tettem, mert nagyon szerettem. Mert hittem a csodában. Hittem abban, ha én oda adom mindenemet, akkor az elég lesz, hogy megszeressen. És mert mellette töltöttem életem legboldogabb perceit is. Nő voltam mellette…Egy szerelmes nő…De ez sajnos nem egy Disney mese.

Hirtelen minden szót, minden csókot, minden érintést hazugnak és hidegnek éreztem, a gondolattól, hogy úgy feküdt le velem, hogy nem volt belém szerelmes, felkavarodott a gyomrom. Megalázó és szívet tépő volt a gondolat.

„Julie a feleségem volt és szerettem!” – hangzott fel lelkemben újra és újra az az egy mondat, amely végül megadta a választ hiú reményeimre. Igen. Vele soha nem tette volna meg azokat a dolgokat, mint velem. Őt soha nem tagadta volna meg senki előtt. Hiszen ő jelentett MINDENT. Keserűen elmosolyodtam, majd levontam a végső következtetést. „Te viszont senki sem vagy, mert nem szeretlek!”

Még soha nem telt ilyen lassan egy nap. Tudtam, ma délután véget ér valami az életemben, valami, ami különleges volt, mély, ami megváltoztatott, amitől érettebb lettem. Kapcsolatban éltem, nő lettem és anya. Felelősségekkel, reményekkel és vágyakkal. Más emberré váltam, változtam, ahogyan azok is változtak, akik mellettem voltak. De a bőrömből nem tudtam kibújni. Ahogyan Ő sem.

Hevesen dobogó szívvel és égő szemekkel értem ahhoz a cukrászdához, ahová James először hívott találkozóra. Ismét sikerült abban a fagyökérben elbotlanom, aminek köszönhetően anno elterültem a járdán. Megremegett az ajkam, majd egy nagyot sóhajtva néztem a cukrászda bejáratát. „Hát legyen ott vége, ahol elkezdődött…” – fújtam ki a levegőt, majd beléptem.

Szememmel nem kellett sokáig keresgélnem, James ugyanannál az asztalnál ült, mint majd’ egy éve. Egy nagyot nyelve vettem tudomásul, majd minden erőmet és bátorságomat összeszedve léptem oda hozzá.

Mikor észrevett felpattant, majd magához akart húzni, de én kitértem ölelése elől. Nem hagyhattam, hogy a hatalmába kerítsen. Meg kellett szabadítanom mindkettőnket.

Az asztalunkhoz lépő pincértől kértem egy jeges teát, majd mikor elment Jamesre néztem.

- Köszönöm, hogy eljöttél…

- Audrey, hol máshol lehetnék? – láttam rajta, hogy ideges. - A tegnap este az…az szörnyű volt…nagyon fáradt voltam, nagyon kikészültem attól, hogy Julie szüleivel mentünk a temetőbe…Ne haragudj kérlek, én… - kezeivel az enyém után nyúlt, de én elhúzódtam tőle.

- James, James! – állítottam le, mire elhallgatott. Egy nagyot sóhajtottam, majd bele kezdtem abba a monológba, amit már oly régen el kellett volna mondanom.- Szeretnék tőled elnézést kérni azért, mert…mert rád erőltettem az érzéseimet és közben nem akartam észrevenni, hogy te mennyire szenvedsz. Bocsánatot kérek azért, mert túlságosan vak voltam, mert képtelen voltam beismerni magamnak, hogy nem tudsz engem úgy szeretni, ahogyan én téged. És végül ne haragudj azért, mert csak most teszem meg ezt a lépést. Mert már réges-régen meg kellett volna tennem. Csak képtelen voltam rá. – megráztam a fejemet. – Valahol legbelül még mindig bíztam a csodában. Ami tegnap este történt…amit tegnap mondtál…az volt a legjobb dolog, ami kettőnkkel történhetett. Segítettél, hogy végre szembe nézzek vele és meg tudjam tenni.

- Audrey, én nem úgy gondoltam… - kezdett bele James, közben pedig ismét a kezem után nyúlt.

- Ne, James… - dőltem hátra. – Kérlek, ne szakíts félbe. Én most nem azért jöttem ide, hogy elmondjam a mondókámat, te pedig látványosan, romantikusan bizonygasd, milyen…”fontos” vagyok a számodra és csak véletlenül csúszott ki a szájadon az egyébként nyilvánvaló. – néztem rá egy pillanatra. – Aztán pedig könnyek között ismét egymás karjaiba omoljunk. – egy kis hatásszünet következett. – Nem. Én most azért jöttem, mert akarom, hogy tudd, nem haragszom rád. Sőt…az elmúlt…igen hosszú éjszakán rájöttem, hogy mindenben én voltam a hibás. Végig tudtam, hogy ez a kapcsolat halálra van ítélve. Hogy ez az egész csak az én képzeletemben és az én vágyaimban él. Éppen ezért…szeretnék tőled harag nélkül elbúcsúzni, megköszönve mindent, amit adtál, mindent, amit kaptam.

- Audrey, ne csináld ezt… - éreztem hangján a kétségbeesést, de nem hagyhattam, hogy felül kerekedjen rajtam, hogy átvegye az irányítást…hogy újra csapdába essünk mindketten.

- Köszönöm ezt a csodálatos évet. – emeltem fel kissé a hangomat, hogy belé fojtsam a szót. – Köszönöm a kedvességedet, a szeretetedet és a türelmedet. Az öleléseket, a csókokat…minden együtt töltött percet. Hogy reggel volt miért felkelni…hogy melletted kelhettem fel. Köszönöm, hogy megtapasztalhattam olyan dolgokat, amelyeket eddig még soha. Köszönöm, hogy szerethettelek és köszönöm, hogy megpróbáltál szeretni. – éreztem, hogy egyre jobban remeg a hangom. – És köszönöm, hogy most olyan nehezen tudsz csak elengedni.

- Audrey én nem foglak elengedni, én…

- Hiszem, hogy egyszer…talán nem is olyan sokára, meg fogod találni azt a nőt, aki be tudja tölteni a szívedben Julie helyét. Akivel majd minden olyan természetes lesz. Annyira egyszerű és kézenfekvő. Nem lesznek benned kétségek és vívódások. Mert Ő lesz az igazi. Hiszem, hogy így lesz, mert megérdemled, hogy újra boldog légy. – próbáltam rá mosolyogni. – De nem velem. Nem én vagyok az a nő. – mondtam ki a súlyos szavakat. Néhány másodpercnyi csönd következett, éreztem arcomon James tanácstalan tekintetét, tudtam, ez az egész most olyan váratlanul éri, mint derült égből a villámcsapás. Semmi másra nem készült, csak a szokásos évődésre, mikor én kiborulok, ő pedig elnézést kér és megvigasztal. – Nos, azt hiszem, mindent elmondtam. – nyeltem egy nagyot, majd felálltam az asztaltól. Vigyázzatok magatokra! – mondtam, majd készültem elindulni, mikor James megfogta kezemet.

- De…de ugye ezután is látlak majd? Kérlek… - kapott ismét kezem után. Ujjainak görcsös szorításában csak pánikot és félelmet éreztem, nem pedig szerelmet. Tudtam, jól döntöttem. Lehajtottam a fejemet, ujjaimmal finoman megsimogattam a kezét.

- James, én már egy évvel ezelőtt is megmondtam neked, hogy nem tudok a barátod lenni. És ez ma még inkább így van. – mosolyogtam rá, ő pedig láthatóan kétségbe esett. Éreztem, hogy itt az ideje a búcsúnak. – Vigyázzatok magatokra. Vigyázz Jimmyre. És légy boldog. – mondtam gyorsan, egy csókot leheltem az arcára, majd gyors léptekkel hagytam el a cukrászdát.

Helen

- David drágám, nyisd ki légy szíves az ajtót! – kiáltottam a szobába, mert éppen a tűzhely előtt álltam és a vacsorát készítettem. James nálunk hagyta megőrzésre Jimmyt, David mondta, hogy nem volt túl jó kedvében, de reméltem, hogy este Audreyval együtt ugranak be a kicsiért és akkor itt maradnak majd vacsorára.

A motoszkálásból hallottam, hogy David ajtót nyitott, a hangokból pedig tudtam, hogy James van itt.

- Audrey nem jött veled? Azt hittem, esetleg itt vacsoráztok. – kérdeztem, mikor szemem sarkából láttam feltűnni James magas, vékony alakját. Gyorsan elzártam a gázt a lábos alatt, majd a fiamhoz fordultam.

- James… - néztem rá megkövülten, mikor láttam, milyen siralmas állapotban van. – Mi történt? – kérdeztem ijedten.

- Jaj, Anya… - megrázta a fejét, szeméből hullani kezdtek a könnyek. Hozzám lépett, lehajolt, szorosan megölelt, közben pedig vigasztalhatatlanul sírt.

Miután sikerült megnyugodnia, elmondta, mi történt. Elmondott MINDENT. Összeomlottam én magam is.

- Tudod James…megkértél rá, ezért nem mondtam semmit sem Audreynak Julie szüleinek látogatásáról. Úgy gondoltam, te szeretnéd majd felvezetni a dolgot és végre egy komoly lépést tenni azzal, hogy úgy mutatod be, mint az új párodat. – keserűen elmosolyodtam, közben pedig megráztam a fejemet. – Tudod, én még Audrey megértését kértem, hogy figyeljen rád jobban, mert most igazán szükséged van a szeretetre. – éreztem, hogy a könnyek marják a szememet. James a kanapén ült, láttam, hogy az ő szemei is újra könnyesek lesznek. – Azzal bíztattam, hogy nemsokára be fogod neki bizonyítani mennyire fontos is neked. – megráztam a fejemet. – Erre szegény oda megy, hogy gondoskodjon rólad a nehéz időben, ahogy tanácsoltam neki, de pedig megtagadod, ahelyett, hogy bemutatnád párodként. – láttam Jamesen, hogy talán csak most kezdi ismét felfogni a dolgot jelentőségét. – Fogalmad sincs, milyen rossz érzés most nekem, hogy én is tehetek arról, hogy ez a lány már megint mit viselt el tőled…és amit mondtál neki… - megráztam a fejemet.

- Anya, én nem úgy gondoltam…csak hirtelen szaladt ki a szájamon…

- James, most engem akarsz becsapni, vagy magadat? – saját magamat is megleptem azzal, hogy én sem vagyok többé képes a reménybe kapaszkodni, akárcsak Audrey. James nem reagált semmit, csak hallgatott néhány másodpercig.

- Anya, segíts, hogy Audrey megbocsásson. Mond, mit tegyek? Nem akarom elveszíteni. – nézett rám kétségbeesett, kék szemeivel. A fiam volt, akit mindennél jobban szerettem. Láttam őt szerelmesen, boldogan, láttam őt szenvedni, láttam reménykedni és áltatni saját magát. Én is reménykedtem, hogy újra boldog lehet az életünk, újra teljes. De végül a legszebb álmokból is fel kell ébredni. És segíteni kell azoknak, akiket szeretünk, hogy ne hajszolják őket hiába.

- James. Tudom, hogy amennyire csak tudtad, szeretted Audreyt. És hidd el, ezt ő is tudja. De most engedd el őt. – láttam, hogy James ajkai szóra nyílnak, de folytattam. – Ő kettőtök helyett volt most erős, mert szeret téged és boldognak szeretne látni. Tiszteld meg te is annyival, hogy hagyod elmenni. Mert ő egy különleges lány. És megérdemli, hogy őszintén szeressék. – láttam, hogy James megdermed a váratlan reakciómtól, majd szeméből hullani kezdtek a könnyek, ismét hozzám bújt, mint oly sok évvel ezelőtt, amikor valami nagy bánata volt. – Semmi baj…minden rendben lesz…- próbáltam nyugtatni. – Engedd el…