Huszonötödik fejezet - Murphy törvénye

Huszonötödik fejezet

Murphy törvénye

A cukrászda után haza mentem, vagy jobb szó rá, hogy vánszorogtam. Beléptem a lakásba, körül néztem és rögtön tudtam, hogy mit kell tennem.

Először a Jimmynek kialakított kis játszósarkot bontottam szét, az apró kis asztalt, széket, elpakoltam a színes ceruzákat, a játékokat, egészen addig, amíg a szoba azon sarka ismét vissza nem nyerte régi kinézetét. Mindent egy nagy dobozba gyűjtöttem és a konyhába, az asztal alá raktam, ahol a legkevésbé láttam. De tudtam, hogy a neheze még csak most jön.

Csendben, hangtalanul léptem be a hálószobába, ahol az ágyam végében ott állt Jimmy kiságya. Egy pillanatra saját ágyam felé néztem, ahol annyiszor aludtunk Jamesszel. Aztán tekintetem vissza rebbent a kiságyra. Lassan, óvatosan bontottam szét, a gyász csöndjével, hangtalan, súlyos könnycseppekkel az arcomon. Óvatosan raktam be minden egyes darabot abba a dobozba, amelybe oly nagy boldogsággal és várakozással hoztam ide hónapokkal ezelőtt. A takarót és a kispárnát a tetejére tettem, akárcsak azt a kis plüssállatkát, amivel Jimmy mindig itt aludt. A dobozt óvatosan lezártam, majd a másik mellé toltam.

Nesztelenül léptem a komódhoz, óvatosan húztam ki azt a fiókot, amelyben tudtam, megtalálom James néhány holmiját. Mindig itt hagyott néhány darabot, hátha egy hirtelen jött ötlet folytán itt alszik és akkor ne kelljen haza mennie ruháért. Kivettem finom dolgait a fiókból, majd szépen összehajtogatott alvós pólóját az arcomhoz emeltem. Friss volt, újonnan mosott, én mégis az Ő illatát éreztem rajta. Az Ő ölelése, az Ő érintése jutott róla az eszembe.

Becsuktam a szememet és néhány nagy levegőt vettem. Nem akartam zokogni. Nem akartam megtörni a csendet. A gardróbba mentem, leakasztottam a két inget, amit itt hagyott, szépen összehajtottam és oda tettem a póló mellé, majd óvatosan egy zacskóba tettem őket a többi dologgal együtt, hogy ne gyűrődjenek. „Talán majd egy kis idő múlva lesz rá módom, hogy visszaadjam őket.” – gondoltam.

Végig néztem a sötétté vált nappalin, majd beléptem a hálószobába. Minden olyan üres lett. Olyan szörnyen üres. Lefeküdtem az ágyra, magamra húztam a takarót és átadtam magamat a néma gyásznak. Dideregtem. Féltem. Egyedül voltam. Ismét. De a szívem mélyén tudtam, jól döntöttem. Mert sokkal szörnyűbb lett volna, ha egy kapcsolaton belül vagyok egyedül.

A mobilom azon az estén nem szólalt meg. Ebből tudtam, hogy végül James is megértette és elfogadta mindazt, amit mondtam. Volt benne is annyi belátás, erő és bátorság, hogy el tudjon engedni. Egyik felem megkönnyebbült. A másik felem viszont zokogott…

Másfél hónap telt el ebben a néma gyászban. Csak a munkahely létezett, az út a munkába- és vissza, evés és alvás. Csupa automatizmus. Mókuskerék.

Néhány nap- vagy hét múlva váltottunk egy-két üzenetet Jamesszel telefonon és e-mailt számítógépen, de ezek rendszerint csak a minimális udvariassági formulákra korlátozódtak, leginkább miattam. Nem akartam semmilyen témába bele menni, semmi olyanba, ami fájdalmat okozhat, ami visszaidézhetné a kapcsolatunkat. Ezt James is érzékelte és egy idő után már nem is próbálkozott egyéb témával, csupán a testi-lelki hogylétem felől érdeklődött, a munkahelyi dolgok felől, valamint Jessicáról és Zoéról, míg én a szüleiről és Jimmyről.

Helen is írt nekem egy kedves üzenetet, amiben leírta, mennyire sajnálja, hogy szakítottunk Jamesszel, milyen fájdalommal tölti el, hogy nem tud rólam semmit. Nagyon jól esett, hogy írt nekem, hogy gondolt rám, mert bár tudtam jól, hogy megkedvelt, úgy gondoltam, ez az egész csupán csak annak a reménynek szól, hogy egyszer talán majd boldoggá teszem a fiát. Reményét fejezte ki aziránt, hogy egyszer majd meglátogatom őket, amire én kedvesen ígéretet is tettem, bár tudtam, erre még jó ideig képtelen leszek.

James egyszer írt nekem egy e-mailt „Jimmy” címmel, ami nagyon megijesztett, attól féltem, történt valami a kicsivel, de a végén kiderült, hogy csak képeket küldött róla…rólunk. Szöveg nem tartozott az üzenethez, csupán csak a képek. Nem tudtam, pontosan mikor készülhettek a képek, de egészen biztos voltam benne, hogy Helen készítette őket, egyik látogatásunk alkalmával. Az egyik képen Jimmy az ölemben ült, boldogan vigyorogva, James pedig mellettem és mindketten boldogan nézünk le a kicsire…a másik képen pedig Jimmy ugyanúgy az ölemben, de mi ketten immár komolyan, szerelmesen nézünk egymásra. „Szerelmesen” Szakadt ki belőlem az epés gondolat. A harmadik képen pedig éppen megcsókoljuk egymást. Percekig fátyolos szemmel néztem a képet. Aztán emlékeztettem magamat arra, hogy mindez csak hazugság. Az volt és az is marad örökre. Nagy nehézségek árán visszaírtam Jamesnek egy kurta „Köszönöm”-öt, majd az egeremmel megálltam a „törlés” gomb előtt. De valahogy nem vitt rá a lélek.

Másnap elmentem a fotóshoz és mindhárom képet előhívattam.

Jessica és Zoé folyamatosan próbáltak kiszakítani melankóliámból, ám én hajthatatlanul ellen álltam mindenféle próbálkozásnak, ám másfél hónap múlva egy este szó szerint rám törtek és elrángattak egy új helyre, ahol még csak véletlenül sem jöhet velem szembe egy rossz emlék sem a Jamesszel közös múltamból. Meg kell, hogy valljam, az emberek, a zene, a hangulat valahogy tényleg jól esett.

- A koktélokért a bárpulthoz kellene fáradni. – mondta udvariasan a pincér, aki kihozta Zoé sörét.

- Oké, majd én megyek! – ajánlottam fel, mert már úgyis elgémberedtek a lábaim.

- Nekem ne hozz túl erőset! Nem szeretném kiütni magamat! – kérte Jessica, mire én a hangos zenén keresztül egy „oké”-t tátogtam felé.

A bárpultnál leadtam a rendelést, de elég tömött volt a hely, így tudtam, várnom kell néhány percet. Nem zavart, addig szememet körbe járattam az új helyen, amely igencsak elnyerte a tetszésemet. Aztán hirtelen…

- Elnézés Hölgyem, hogy csak így megszólítom, ismerjük egymást? – James szavai voltak ezek, az első szavak, amelyeket Glenda paryján hozzám intézett. Az ő édesen férfias, mély hangja. Lehunytam a szememet, egy nagy levegőt vettem, majd megfordultam.

- Mi? Tessék? – próbáltam előadni akkori reakciómat.

- Elnézést, csak arra gondoltam, ismerjük egymást valahonnan. – folytatta tovább James a játékot. Ám ez a játék eszembe juttatta a fájó igazságot.

- Nem. Nem ismerjük egymást. – néztem csillogó szemeibe, ajkaimon szomorú mosollyal. Tekintete elhalványult, mindketten értettük eme szavak súlyát és valódi jelentését. Másodpercekig hallgattunk így.

- Nagyon csinos vagy. – szólalt meg végül James, szemei simogatóan futottam végig rajtam.

- Köszönöm, kedves tőled. – próbáltam rá mosolyogni, de arcom cserben hagyott. Azt hittem, készen állok már egy ilyen találkozásra, most mégis úgy éreztem, megbénít ez a váratlan helyzet.

- Látom…látom a lányokkal vagy itt. – bólintott köszönés képpen feléjük, mire Zoé undok módon elfordította a fejét. – Hogyhogy nem a régi, jól bevált helyen? – érdeklődött. Mondtam volna meg az igazat? Hogy minden lehetséges módon menekülök az emlékek elől? Még annak a néhány estének az emlékétől is, amit ott töltöttünk együtt?

- Jessica barátja ajánlotta ezt a helyet, gondoltuk megnézzük. – próbáltam hihetően előadni. – Nem is olyan rossz. – néztem körbe.

- Engem a kollégák hurcoltak el. – mutatott a népes társaság felé. – Nem akartam jönni, de majdnem hogy erőszakot alkalmaztak. – nevetett, amitől nekem is mosolyognom kellett. Aztán arca ismét komoly lett. – De már nem bánom, mert így legalább láthatlak. – mondta, miközben tekintetét az enyémbe fúrta. Lehajtottam a fejemet, mert éreztem, hogy arcom lángban ég.

- Jimmy jól van? Minden rendben vele? – próbáltam gyorsan témát váltani.

- Igen, gyorsan nő. – csillant fel James szeme. – Viszont nagyon hiányzol neki. Még mindig keres téged. – mondta szomorúan.

- Nagyon sajnálom… - hajtottam le ismét a fejemet. – Ő is hiányzik nekem. – És tényleg így volt. Megszerettem, még ha sokszor terhesnek is éreztem jelenlétét a kapcsolatunkban, de megszerettem. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy ő is ragaszkodott hozzám.

- És én? – kérdezte halkan. – Én is hiányzom? – szomorú, kék szeme választ követelt. Hideg kéz ereszkedett le a gyomromba.

- Parancsoljon, Hölgyem, itt a két koktél! – mentett ki a pincér szorult helyzetemből.

- Elnézést, de mennem kell! – búcsúztam el Jamestől, kezemben tartva a koktélokat.

- Jól van, érezzétek jól magatokat és vigyázz magadra. – mondta még búcsúzóul, majd mivel foglalt kezeim miatt teljesen kiszolgáltatott voltam, egyik kezével átfogta a derekamat, kissé magához húzott és csókot lehelt az arcomra. Végig száguldott bennem a forróság.

- Vigyázok. – válaszoltam, majd viharos gyorsasággal vágtam magamat keresztül az embertömegen.

- Ez meg mi volt??? – kérdezte Zoé.

- Hagyjuk. – ráztam meg a fejemet. – Murphy törvénye, hogy ő is pont most jöjjön ide. Mennyi esélye volt ennek? – daráltam idegesen.

- Megverjem? – kérdezte Zoé, miközben egy nagyot kortyolt a söréből. Jessicával összenéztünk és lemondóan megráztuk a fejünket.

Újra felkavart bennem mindent ez a találkozás. Újra nyomorultul éreztem magamat, telve fájdalommal. Fojtogatott a sírás, az elmúlt egy év fájdalmai, megaláztatásai, hiú reményei.

Egész éjszaka csak forgolódtam és a plafont bámultam. Egyszerűen képtelen voltam megérteni, James hogyan tudta olyan könnyedén megkérdezni, hogy hiányzik-e még nekem…

Úgy tette fel ezt a kérdést, mintha nem tudná pontosan jól, hogy a kapcsolatunkban SOHA nem az ÉN érzelmeimmel volt a probléma. Úgy tesz, mintha a vállamat megrántva, egy kecses mozdulattal búcsút intve hagytam volna őt ott és felejtettem volna el mindent, ami valaha is összekötött minket. „Istenem, pedig mennyit harcoltam…” – emlékeztem vissza újra és újra. És talán éppen ő volt az, aki néha már akkor is elfelejtett, amikor még együtt voltunk…

Fülemben újra friss emlékként kísértett a hangja, orromban az illata, szemeim előtt az arca…

„Hát nincs szabadulás?” – kérdeztem magamtól újra és újra. De kérdésemre csak kétségbeesett csönd volt a válasz.

Másnap fáradtan, táskás szemekkel automatikusan végeztem a munkámat, nem ettem, nem ittam, csak tettem, ami a dolgom. Azt hittem, a meló majd segít elterelni a gondolataimat, de hiú ábránd volt csupán. Már magam sem tudtam, hogy örülök-e a munkaidő végének, az útnak hazafelé és az újabb, valószínűleg álmatlanul töltött éjszakának.

Mikor befordultam a sarkon, már tudtam, hogy nem a tegnap este lesz a legnagyobb problémám.

James állt a házam kapuja előtt, én pedig éreztem, hogy egy igen kellemetlen beszélgetés előtt állunk.

- Szia. – köszönt zavart mosollyal, mikor a kapuhoz értem.

- Szia. – válaszoltam, majd vártam a folytatást.

- Ne haragudj, hogy ide jöttem…én csak…én csak… - egy kicsit úgy éreztem, hogy James maga sem tudja igazán, mit is szeretne mondani. – Tegnap este veled álmodtam. – mondta halkan. Hirtelen nem is tudtam mit reagáljak erre.

- Hát…ezek szerint te legalább tudtál aludni. – nevettem fel keserűen. Úgy látszott, Jamest kevésbé dúlta fel a találkozásunk, mint engem.

- Arról az estéről álmodtam, amikor szeretkeztünk. – éreztem, hogy megfagy bennem a vér. - Nagyon sajnálom, hogy nem voltunk igazán együtt, még mielőtt…még mielőtt szétmentünk. – mondta szomorú, mély hangján. Nem tudtam hova tenni ezt az egészet.

- Jézusom James, hogy jutnak még ilyenek az eszedbe? – ráztam meg idegesen a fejemet. – Szerintem menj haza. Lehet, hogy megártott az a néhány sör tegnap este a fiúkkal. – próbáltam véget vetni ennek a kínos szituációnak.

- Te talán nem bánod? Te nem gondolsz rá? – szólt utánam. Hangja és kérdése megállított, tudtam jól, jobban tette volna, ha nem firtatja tovább ezt a dolgot.

- De. Elég sokat szoktam rá gondolni. De én nem bánom, hogy így történt. Nem sajnálom. – mondtam keményen.

- Miért? – kapta fel a fejét válaszomra. A szemébe néztem, éreztem, hogy az emlékek hatására elszorul a torkom.

- Mert rosszul vagyok a gondolattól, hogy úgy feküdtél le velem, hogy nem szerettél. Kiráz a hideg, hacsak a hazug érintéseidre és csókjaidra gondolok. – szavaim úgy vágtak, mint egy penge éle. – Az lett volna mindennek a legalja, ha a végén még azt is eljátszod, hogy jó volt neked. – gyűltek könnyek a szemembe.

- Audrey, hogy mondhatsz ilyet? – láttam, hogy őszintén megrázza minden, amit mondok, amit érzek, amivel gyanúsítom.

- Annyi mindent színleltél, eggyel több vagy kevesebb már igazán nem számított volna. – áradt belőlem a keserűség. James nem mondott semmit, csak egy kövér könnycsepp gördült végig az arcán. Egy nagyot nyeltem, vettem néhány nagy levegőt, hogy visszanyerjem az Önuralmamat. - Ne haragudj. Nem akarlak bántani. Ennek is csak én vagyok az oka, mint mindennek. Én hibáztam. Most menj el, kérlek és ne gyere ide többet! – fordultam vissza a kapu felé.

- Audrey, könyörgök! – kapta el a karomat, mielőtt beléptem volna a kapun. – Nem akarlak elveszíteni. – könnyes szemeinek fájdalma a lelkemig hatolt. De a lelkem összetört volt, sebzett, nem volt képes még az ő fájdalmát is elviselni.

- Nem James… - néztem rá én is könnyes szemekkel. – Én sem akartalak soha elveszíteni. De aztán rájöttem, hogy nem veszíthetem el azt, aki soha nem volt az enyém.