Huszadik fejezet - Elefántok a porcelán boltban

Huszadik fejezet

Elefántok a porcelán boltban

Egy év…lassan ennyi idő telt el azóta, hogy megismertem Jamest. Nyolc hónapja voltunk egy pár és ez az időszak pedig egyszerre volt életem legboldogabb és leginkább kétségbeejtő időszaka.

Egy részről boldog voltam, mert ott volt James, vele lehettem, érezhettem az érintését, a csókjait, a kedvességét, más részről pedig nem tudtam letagadni magam előtt, hogy valami nagyon nem stimmel a kapcsolatunkban. Visszaemlékeztem arra, amit vakrandinkon, az étteremben ülve mondott nekem. „Nagyon fontos vagy nekem. És hiszem, hogy olyan fontos leszel számomra, kis idő múlva őszintén ki tudom majd mondani, amit most szeretnél hallani.” Azóta sem mondta ki, hogy szeret. Azon az estén, őszintén azt kértem tőle, hogy csak akkor kezdjünk bele ebbe az egészbe, ha olyan mélységű vonzódást érez irántam, amely tovább fejlődhet, elmélyülhet az idő előre haladtával. De én úgy éreztem, egy ideje már egy helyben topogunk. Azon a napon megmondtam neki, hogy nem szeretném magamat bűnösnek érezni, ha nő akarok lenni mellette. Nyolc hónapnyi szűzies Önmegtartóztatás volt már mögöttem, amihez képest az elmúlt harminckét év gyaloggaloppnak tűnt. A közelében lenni, mellette feküdni, érezni az illatát, a csókját…felért egy kínzással.

Miután elbeszélgettünk erről a dologról Jamesszel, megnyugodtam kissé és úgy láttam, hogy ő is kevésbé volt ideges és frusztrált. De mégis újra és újra sötét gondolatok lettek úrrá rajtam. Éreztem, nemsokára eldől majd a sorsunk.

Glenda ismét megrendezte a szokásos nyárváró partijainak egyikét, így mivel még csak május volt, az idő pedig hűvös a kerti partihoz, szűkebb körben, a házban tartották a bulit.

Jamesszel mindketten hivatalosak voltunk a bulira és legnagyobb meglepetésemre ő teljesen természetesnek vette, hogy egy párként vonuljunk be. Valamiért féltem attól, hogy a volt kollégái előtt, akik ismerték és szerették Juliet, nem szeretné felvállalni a kapcsolatunkat. A végén mégis inkább én voltam zavarban.

- Á, sziasztok! – sikkantott fel Glenda, mikor szélesre tárta az ajtót előttünk. – Gyertek csak be! Jaj de jó! A nagyfiút is elhoztátok! – kapta fel Jimmyt a földről úgy, mint egy ragadozó a zsákmányát. Jimmynek persze mindez nagyon tetszett, huncutan nevetve forgott körbe a sok ismeretlen arc között, akik szépen lassan körénk gyűltek. James egyik karjával átkarolta a derekamat, a másikkal pedig köszöntötte volt munkatársait.

- Bizony-bizony! Ez is nekem köszönhető! – mutatott ránk Glenda, karjában Jimmyvel. – Az én nyári partimon ismerkedtek meg! – dicsekedett el ezredszerre is a sztorival, amit már mindenki kívülről fújt.

- Amiért örökké hálásak leszünk neked. – nézett rá mosolyogva James.

- Pedig nem éppen a legjobban indult, ugye, Audrey? – kacsintott rám Glenda, a kellemetlen szituációra utalva Jamesszel.

- Most mit mondjak? – vontam meg a vállamat. – Messze földön híres vagyok a fantasztikus pasizót dumáimról. – nevetgéltem zavartan, mikor felrémlett előttem a kínos helyzet. El bírtam volna viselni, ha Glenda nem emlegeti fel ezt az apró kis malőrt. James együtt érzően húzott magához, megcsókolva az arcomat.

- Nade minden jó, ha jó a vége, ahogy szoktam mondani! – harsogta Glenda, közben pedig ellopta Jimmyt és a nappali felé hurcolta, a többi, kisgyermektől elalélt munkatársnő kíséretében.

- Szerintem te inkább maradj a férfi szakasszal. Ez elég brutálnak ígérkezik! – néztem a Jimmy körül sikkantgató, gügyögő nőtömeg felé. James könnyeden nevetett. – És te? – suttogta a fülembe. – Nem akarlak egyedül hagyni velük.

- Nyugi, nem velem lesznek elfoglalva. – legyintettem. – De már csak becsületből is velük kell tartanom. – egy nagyot sóhajtottam. – Majd én is próbálok néha sikongatni egyet-kettőt, hátha akkor bevesznek a csapatba… - undokoskodtam, amit James egy apró csókkal honorált. – Majd akkor is sikkants, ha ki kell, hogy mentselek! – nevetett, majd engedett a férfi kollégák oldaláról érkező finom erőszaknak és elvonult velük a ház túlsó részére.

Egy nagyot sóhajtottam, aztán bementem a Hölgyek után a nappaliba. Jimmy volt a középpont, amit láthatólag nagyon élvezett. Glenda egy pillanatra hátra fordult, ekkor meglátta, hogy én is csatlakoztam.

- Jaj Audrey, de jó, hogy te is itt vagy! – egy pillanatra felállt, majd egy borítékot vett magához és visszaült a helyére, a kanapéra. – Találtam néhány képet a megelőző évek bulijairól. Még nem sikerült őket albumba rendeznem, de már rajta vagyok az ügyön. Van közöttük néhány nagyon érdekes, gondoltam jó lesz megnézegetni őket a régieknek és az újaknak egyaránt! – nézett körül. Mindenki közelebb húzódott hozzá a kanapén és a földön, én inkább maradtam a fejük felett, a kanapé mögött állva. Glenda az ölébe ültette Jimmyt, majd elkezdték nézegetni a képeket.

Az első néhány képnél nagyon untam magamat, Glenda volt rajta jobbról, balról, profilból és szemből valamely régi, vagy még ma is ott dolgozó kollégánkkal. Aztán néhány pillanat múlva kipattant a szemem. Újabb kép került elő, ám ezen már nyoma sem volt Glendának.

- Ó, ez a kép úgy három éve készülhetett. – sóhajtott egy nagyot Glenda. – Audrey, ugye láttál már képet Julie-ról? – kérdezte, miközben felém nyújtotta a képet, ami úgy hatott rám, mintha egy mágnes azonos oldalai lennénk.

- Igen, persze, láttam már… - mondtam, miközben próbáltam feltűnés mentesen távolabb húzódni a felém nyújtott képtől. Glenda újra maga elé vette a képet és megrázta a fejét.

- Még most sem tudom elhinni, hogy ez a szörnyűség megtörténhetett.

- Olyan fiatal volt…olyan életvidám és szép… - tette hozzá Melanie, egy ötven év feletti irodista a cégünktől.

- Nézd Jimmy! Itt van Anya! – mutatott rá Glenda, majd többször is elismételte. Nem akartam botrányt okozni, vagy bele avatkozni, de Jimmy lassan már két éves volt és egyre többet felfogott, megértett a dolgokból amik körülötte folytak. Mivel kicsi volt, nem volt mód rá, hogy James elmondja neki, hogy mi történt az édesanyjával, vagy, hogy egyáltalán érzékelje a hiányát. Ott volt neki Helen és én. Ez viszont most láthatóan teljes kavart okozott benne.

- Glenda, ne csináld ezt, kérlek. – szóltam rá erélyesen. – Jimmy még kicsi ehhez. – mondtam, éreztem, hogy hangomba egy kicsit több rosszallás vegyült, mint szerettem volna.

- Ó hogyne, persze… - kapott a fejéhez Glenda, majd újabb képet húzott elő. Nem hittem volna, hogy még lehet ennél rosszabb, de ez a fénykép messze felülmúlta a várakozásaimat. A verőfényes napsütésben Julie tökéletes alakjával egy csinos bikini fölsőben pózolt, apró farmer sortban, mellette pedig James rövidnadrágban és lazán kigombolt ingben, borotvált arccal, divatos, rövid hajjal. Mind a ketten nevettek, James karja átfonta Julie vékony derekát, Julie pedig átkarolta James nyakát…a képről csak úgy áradt a tökéletesség, a boldogság és a szerelem…éreztem, ahogy egy jeges kéz ereszkedik le a gyomromba.

- Ó, Istenem, milyen gyönyörűek voltak! Julie igazán elmehetett volna akár manökennek is! – mondta az egyik kolléganőnk.

- Igen, nagyon szép lány volt. Kedves és értelmes. Isten is egymásnak teremtette őket. – bólintott rá Glenda, aki közben képet váltott, így kiderült, egy egész sorozatra számíthatok Jamesről és Julie-ról.

- Ugyan ki hitte volna, hogy egyszer majd ilyen szörnyűség történik! Felfoghatatlan… - csóválta a fejét Melanie.

- Igen. Pont velük…Annyira várták a kis Jimmyt. Vele teljesedett volna be a kapcsolatuk. Igazi álompár voltak. – sóhajtott újra Glenda. 

Az ajkamba haraptam, lassan hátrálni kezdtem a kanapétól. Nem akartam elhinni azt, ami itt folyik. Nem akartam elhinni ezt az egészet. „Hát nem tudják, hogy én is itt vagyok??? Nem tudják, hogy mit művelnek???” – néztem végig rajtuk, ahogy ott ültek sajnálkozó arccal a fényképek fölött. Már nem is hallottam őket, csak azok a szavak és mondatok kavarogtak a fülemben, amelyek eddig elhagyták a szájukat. Éreztem, hogy lassan könnyek szöknek a szemembe. „Az álompár”… visszhangzott a fülemben újra és újra. Éreztem, hogy nem tudom tovább visszatartani a könnyeimet. Gyors léptekkel hagytam el a szobát a szomszédos mosdóig, az ajtó hangos csattanással záródott be mögöttem, belőlem pedig kitört a hisztérikus sírás. „Hogy lehetnek ilyen tapintatlanok? Hogyan mondhatnak ilyeneket, miközben én ott állok fölöttük? Hát ennyire nem számítok semmit?” – görcsösen rázott a sírás, hirtelen felszakadt benne minden, az elmúlt hetek és hónapok sérelmei, küzdelmei azért, hogy elfogadtassam magamat Jamesszel, hogy próbáljak Julie-nak a lába nyomába érni…Újra felrémlett előttem a kép, a tökéletes mosoly, a hosszú, szőke haj, a tökéletes alak, a bikini…én csak akkor mertem volna felvenni bikinit, ha biztos vagyok benne, hogy élő ember nem lát. Az a mini sort…a hosszú, vékony, tökéletes combok… - újra felzokogtam. – És James boldog arca…olyan arc, amilyet én soha nem fogok látni. Amilyennek ÉN őt soha nem fogom látni. Mert ÉN soha nem fogom őt ilyen boldoggá tenni, bármit is teszek. – le kellett ülnöm a mosógépre, mert kezdtem úgy érezni, hogy nem kapok levegőt. Hangfoszlányokat hallottam kívülről, mintha James hangja is beszűrődött volna, de abban a pillanatban ezt végképp nem tudtam megítélni. Teljesen ki voltam borulva.

- Audrey..Audrey, bent vagy? – hallottam James meleg, kedves hangját az ajtó túloldaláról. Tudtam, hogy nem zártam be az ajtót. – Audrey, most bemegyek, jó? – folytatta, mikor nem érkezett tőlem válasz. Nem tudtam beszélni, mert folyamatosan csak zokogtam. Most, hogy tudtam, tudomást szerzett mindenről, még rosszabb lett a helyzet. Arcomat a kezembe temettem és még jobban sírtam. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy tudja, miért borultam ki. Tudja és azonnal meg is értette. Ismert már ennyire. És ismerte a problémáinkat is.

- Jaj, Audrey… - hallottam szelíd hangját, majd éreztem, hogy átölel, miközben én még mindig a mosógépen ültem. Fejemet a mellkasára vonta, közben pedig a hátamat simogatta, ajkaival édesen csókolgatta forró, sírástól égő arcomat. – Ne sírj, kérlek… - próbált nyugtatgatni, de a puszta lénye még jobban indukálta bennem a kisebbségi komplexust. – Audrey, Audrey…nézz rám. – próbált rákényszeríteni, hogy végre nézzek a szemébe. – Ne tedd ez magaddal. Igazán nincsen miért. Tudod, hogy milyen Glenda. Soha nem gondolkozik.

- Hogy…hogy lehetnek ilyen tapintatlanok? – kérdeztem elcsukló hangon, mire James újra megcsókolta az arcomat. – Fogalmuk sincs…fogalmuk sincs róla, hogy milyen nehéz…hogy milyen nehéz nap, mint nap… - újra sírni kezdtem. – anélkül is, hogy folyamatosan az orrom alá dörgölnék… - aztán mintha hirtelen elvágták volna. Abba maradt a sírás, a zokogás. Magam sem értettem. Csak üveges szemekkel meredtem a semmibe. - James…boldog vagy te mellettem? – kérdeztem minden különösebb átmenet nélkül. – Érzel olyat, mint amikor az a kép készült Julie-val? Én még soha nem láttalak olyannak. – mondtam, mintha nem is vártam volna választ a kérdéseimre. Úgy éreztem, hogy a lelkemet is kisírtam. – Jól van…menjünk haza. – kászálódtam le a mosógépről, majd a szemetesbe dobtam a fél gurigányi vécépapírt, amit orrtörlésre használtam el. – Az arcomat megmostam hideg vízzel, miközben James ott téblábolt mögöttem.

- Juliet az évek alatt, amíg együtt voltunk, soha nem láttam sírni. Kivéve a Titatnicon, de az nem számít. – próbálta elviccelni. – Rettenetesen bánt, hogy…ilyen sokat sírsz mellettem. – nevetett keserűen. – Pedig kifejezetten mókás fickó vagyok…

- Tudod…van az a mondás, hogy egy nő nem azért szép, hogy szeressék, hanem attól szép, mert szeretik. – magyaráztam neki. – Julie ezért volt olyan sugárzóan szép… ezért ragyogott. Mert szeretted, úgy, mint senki mást. És ő ezt látta az arcodon minden egyes nap. Amit ő látott rajtad, annak a tükörképét láttad rajta. Ez ilyen egyszerű. – vontam meg a vállamat. – És kérlek, ezt a példabeszédet most hagy ne kelljen a kettőnk példáján is levezetnem. – sóhajtottam nagyot. – Talán…egyszer majd lesznek jobb napjaink…egyszer talán majd mást is látunk a tükörben.

Egy kellemetlen és igen fagyos búcsú után Glendától és a többi munkatárstól, haza indultunk. Jamesnek valami különös adottsága volt ahhoz, hogy még a legmélyebb letargiámból is perceken belül képes legyen kirángatni. Fél óra múlva már hatalmas adag fagyival a kezünkben tartottunk hazafelé, még Jimmy is a maga tölcsérjével és fél gombóc fagyijával küzdött. Már nem érdekelt Julie, nem érdekelt a bikini és nem érdekelt a kép. Csak az érdekelt, hogy ott ültünk a játszótéren, kéz a kézben, Jimmy pedig hozzám rohant, hogy töröljem meg a fagyitól ragacsos pracliját.

Valahogy le kell zárni a múltat. Valahogy el kell tudni engedni. És el kell tudni engedni a kétségeinket és a félelmeinket is. De ketten vagyunk. És ez csak együtt sikerülhet.

Mikor haza értem, beraktam egy adag mosást, majd kényszeresen takarítani kezdtem. Közben újra végig gondoltam mindent, ami történt.

- Szia! Hát te? – néztem körbe a folyosón Jimmy után kutatva, de nem láttam sehol. Úgy volt, hogy Jimmy és James beugranak látogatóba Helenhez és Davidhez, aztán haza mennek, James most mégis ott állt az ajtómban. – Valami baj van? – kérdeztem.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Nálam nincs baj. – mosolygott rám, majd beengedte magát az ajtón. – Viszont tudom, hogy ha most egyedül maradsz éjszakára, akkor mindenféle butaságon fog járni a fejed. – ölelte át a derekamat és megcsókolta az arcomat.

- Bárcsak fele annyira ismernélek téged, mint amennyire te ismersz engem… - mondtam egy nagyot sóhajtva, majd átkaroltam a nyakát.

- Hidd el, sokkal jobban ismersz, mint azt hinnéd. – suttogta, majd megcsókolt. – Mi lenne, ha néznénk valamit a tévében, aztán…korán ágyba bújnánk… - enyelgett velem.

- Nade Uram… - méltatlankodtam. – Még a végén elkezdek aggódni az erényemért… - incselkedtem vele.

Azon az estén úgy kerültünk egymás közelebb mindenféle kényszer és elvárás nélkül, hogy szinte észre sem vettük. Éreztem, hogy most benne is megmozdult valami, de nem erőltettem semmit. És nem bántam meg. Nem voltam csalódott. Csak izgalmat, bizsergést éreztem, amit néhány hete még csalódásként fogtam volna fel, most előrelépésként éltem meg és reménnyel töltött el…

…és ez az apró előrelépés elég volt, hogy úgy érezzem, nincs lehetetlen.