Ötvennegyedik fejezet - Baba-buli

Ötvennegyedik fejezet

Baba-buli

- Sajnálom, hogy csak mostanra tudtuk elintézni. – lépett be a szobába bűnbánó arccal James, miközben Julie új születési anyakönyvi kivonatát nézegettem. „Julie Atherton” állt benne az új név, a régi, Julie Adams helyett.

- Tudtam, hogy így lesz. – ráztam meg a fejemet. – Várható volt, hogy Julie születése után kisebb dolgunk is nagyobb lesz annál, hogy jegyzőhöz járkáljunk. A lényeg az, hogy sikerült. – mosolyogtam rá, ő pedig leült mellém a kanapéra.

- Előbb kellett volna erre gondolnom, csak… csak nekem annyira természetes volt, hogy Julie az én kislányom… - képtelen voltam erre bármit is reagálni. James számára túl sok dolog volt természetesé és magától értetődő, és túl sok, ami nem. A hivatalban elég lusták voltak, így az „Anya neve: Audrey Adams” utáni sorban szereplő „Anya leánykori neve” mellé csak egy hányaveti „u. a.” volt beírva. Összehajtottam a papíros, majd elrendeztem Julie dolgai közé.

- Arra gondoltam, hogy rendezhetnénk egy baba-bulit a családnak és a legközelebbi barátoknak. – vetette fel James, mikor visszaültem mellé.

- Baba bulit még a születés előtt szoktak rendezni. – néztem rá értetlenül. – Olyan babaváró buli szerűséget. – magyaráztam. – Ezzel már azt hiszem, jócskán elkéstünk. – nevettem ironikusan.

- Akkor ez egy más buli lesz. – vonta meg a vállát mosolyogva. - Amolyan „hahó, megérkeztem!” típusú…

- De James, erre semmi szükség. Már mindenki látta Julie-t, lassan három hónapja lesz, hogy megszületett. Mindenkitől kaptunk már ajándékot, gratulációkat, jó szót… most miért ugrasszuk ide mindegyiküket újra?

- Szerintem az elmúlt hónapokban eléggé elhanyagoltuk a barátainkat és a családunk többi tagját, de most már felvettük az új ritmust és jó lenne, ha barátaink újra a mindennapjaink részei lennének. – próbált meggyőzni. Egy nagyot sóhajtottam, mert én még mindig nem éreztem úgy, hogy a hétköznapokban minden gördülékenyen működne.

- Szóval akkor most ki kell takarítani fülpiszkálóval a lakás legeldugottabb sarkát is, és terülj-terülj asztalkámat csinálni? – nyűglődtem.

- Nem. – nevetett, megkínzott arcomat látva. – Az otthonunkba jönnek, nem pedig egy múzeumba. Rendet rakunk, és ennyi. A kaja dolgot pedig majd megoldom. – kacsintott, én pedig egy nagyot sóhajtva adtam beleegyezésemet.

Tényleg csak a legszűkebb baráti- és családi körünket hívtuk el. Ott volt Helen és David, Jeccisa és Peter, Zoé és Jack, Glenda, és James egyik barátja a munkahelyéről, a feleségével, akiket én is nagyon megkedveltem. Anyámat is elhívtuk, de ő valami zavaros okra hivatkozva lemondta a vendégséget. Szégyelltem magamat érte, de örültem ennek. Nem volt kedvem az ironikus, fájó pontokba találó megjegyzéseit hallgatni.

Jamesnek igaza volt, tényleg nagyon jó érzés volt újra leülni, és beszélgetni a barátokkal, együtt nevetni, feleleveníteni a közös emlékeket.

- Hogy érzed magadat? – kérdeztem Jessicát, akin még csak épphogy elkezdtek mutatkozni a terhesség első jelei.

- Hát, sokszor émelygek és ég a gyomrom, de megpróbálok sokszor keveset enni, állítólag az segít.

- Igen, nekem is ezt ajánlották. – mosolyogtam rá. – Tarts ki! Megéri! – adtam a kezébe Juliet, aki bájosan gagyarászott.

- Igen. – válaszolta, közben pedig Juliet nézte. – Az elején kicsit megrémültem, de most már nagyon várom. – mosolygott rám. És Peter is teljesen be van sózva. – fogta meg párja kezét, aki csillogó szemekkel nézett rá. Ők voltak számomra a tökéletes pár. Tudtam, hogy ez a baba nagyon jó helyre fog érkezni, keresve sem találhatott volna magának jobb családot. Az első pillanattól fogva érzi, mennyire szeretik és mennyire várják. Akaratlanul is az én első három hónapom jutott az eszembe, a csalódások, amik értek, a magány, a lelki fájdalom. Juliera néztem és csak remélni tudtam, hogy ő nem érezte mindezeket úgy, ahogyan én, és nem lesz kihatással a további életére.

- Audrey, valami baj van? – érintette meg a kezemet Jessica, én pedig tudtam, hogy borús gondolataim kiütköztek az arcomra.

- Jaj nem, semmi… - hárítottam, közben pedig valami jó okot kerestem, amit Julie popsiját tapogatva meg is találtam. - James, szerinted lehet valami a pelusban? – fordultam hozzá, miközben úgy szagolgattam kislányunkat, mint egy vadászkutya. – Nem érzek semmit, de azért jobb, ha megnézem… - koncentráltam még mindig a problémára, és közben észre sem vettem, hogy hirtelen milyen csönd lett a szobában. Mikor felnéztem, James ott térdelt a kanapé előtt, családunk és barátaink pedig lélegzetvisszafojtva figyeltek minket. Szemem értetlenül rebbent hol James arcára, hol pedig vendégeinkre. A következő pillanatban James a zsebébe nyúlt és egy apró dobozt vett ki belőle, kinyitotta, nekem pedig villogó hangyák kezdtek el mászkálni a szemem előtt.

A hattyús gyűrű volt a szív alakú dobozban, az a gyűrű, amelyet akkor láttam utoljára, mikor elhagytam Jamest… a búcsúlevelem mellett feküdt. Emlékeztem a pillanatra, amikor ugyanígy láttam James kezében, emlékeztem a csalódás keserű ízére a szájamban, a fájdalomra a lelkemben. Tudtam, hogy arcom holtsápadt, miközben James megfogta jéghideggé vált kezemet.

- Audrey… - kezdte remegő hangon, szemében pedig félelemmel vegyes reménykedést láttam. – Audrey… talán… talán már sejted, hogy nem csak Julie miatt gyűltünk most itt  össze… – próbált arcára némi mosolyt erőltetni. – hanem miattad. Mert szeretlek, úgy, mint senki mást. – ujjaival idegesen simogatta az enyémeket. – Tudom, hogy nagyon hosszú volt az út idáig, és csak a te érdemed, hogy most itt vagyunk. A te kitartásod, bátorságod, szereteted és szerelmed miatt lehetünk most itt. – éreztem, hogy arcom semmilyen érzelmet nem közvetít. Egy dermedt, fagyott maszk volt csupán, melynek képét James szemében láttam tükröződni. Láttam, hogy valami reakciót vár, de én minderre képtelen voltam. – Tudom, hogy… hogy mennyi minden történt velünk. Hogy milyen sokat hibáztam és mennyi csalódást kellett miattam elviselned. – kék szemei kétségbeesetten néztek rám. – Talán nincs is most jogom hozzá, hogy megkérjelek, légy a feleségem… - remegő ujjaival kivette a dobozból a gyűrűt, és csak várt. Alig volt néhány centire ujjamtól a gyűrű, de nem húzta rá. A válaszomra várt.

Érthetetlen volt ez az egész. James térden állva megkérte a kezemet, minden olyan volt, amilyennek megálmodtam, mégsem éreztem semmit. Egyáltalán semmit. Visszaemlékeztem a napra, ott bárban, amikor azt hittem,  el fog jegyezni… emlékeztem a boldogságra, amikor megláttam a gyűrűt, amelyet oly sokszor nézegettem… akkor áradt szét bennem először és utoljára az érzés, hogy kellek Jamesnek… emlékeztem az örömre, mikor azt hittem, azon az estén végre elmondhatom neki, hogy gyerekünk lesz… emlékeztem arra az egy szóra, amelyet annyira de annyira ki akartam mondani… és emlékezem a pillanatra, amikor ez az egy szó örökre bennem ragadt. Most pedig itt ültem, karomban Julie-val, és a gyűrű semmi mást nem juttatott az eszembe, csak a csalódást… emlékeztem, hogyan perzselte az ujjamat, és mennyire megkönnyebbültem, amikor megszabadulhattam tőle…

- Tudom, hogy milyen rossz emlékeket ébreszt benned ez a gyűrű. – mondta, mintha csak tudta volna, mi játszódik le bennem. – Soha nem bocsájtom meg magamnak, ami akkor történt. – láttam, hogy szemei elfátyolosodnak. – De én ezt a gyűrűt mindig is neked szántam. Ezzel szerettem volna megkérni a kezedet, mert annyira illik hozzád… gyönyörű, tökéletes és különleges. Akárcsak te. Tudom, hogy nem érdemlem meg, hogy igent mondj nekem, de őszintén szeretlek, és remélem, hogy van még annyi szerelem és bizalom a szívedben irántam, hogy igent mondj… - hangja egyre halkabbá, suttogóvá vált, biztos voltam benne, hogy a csendben, tapintatos távolságban körülöttünk állók már szinte semmit nem hallanak belőle. Perifériás látásomból érzékeltem, hogy néhányan tanácstalanul egymásra néznek, de nem szólalnak meg.

- Audrey… kérlek, tisztelj meg azzal, hogy a feleségem leszel. – hangja immár határozottabb volt, de szemében mégis kétségbeesést láttam. Tudtam, hogyan érezheti most magát. Tudtam, milyen érzés várni egy kérdést, és várni a választ. Valami gonosz erő a lelkemben azt sugallta, hogy tegyem azt Jamesszel, amit ő tett velem. Azt akartam, hogy ő is tudja meg, milyen a szégyen, milyen az érzés, mikor megérted, nem kellesz annak az embernek, akit mindennél jobban szeretsz… De aztán Juliera néztem, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Azt akartam, hogy minta családja legyen, Apukával és Anyukával, akik férj és feleség, akikre nem néznem furcsán más szülők. Azt akartam, hogy ő soha ne érezze úgy magát, ahogyan én éreztem. Egy nagyot sóhajtottam, majd Jamesre néztem. Emberfeletti erővel sikerült bólintanom, mert azt az egy szót képtelen voltam kimondani… az az egy szó örökre bennem ragadt. James arcára pedig halvány mosoly ült ki, finoman megcsókolta a kezemet, majd ujjamra húzta a gyűrűt. Az egybegyűltek megkönnyebbülve tapsviharban törtek ki, James pedig le sem vette a szemét arcomról. Tudtam, hogy végre meg kell szólalnom.

- Köszönöm… - mondtam, hangom még a saját fülemnek is teljesen idegennek és élettelennek csengett. James arcáról is azonnal eltűnt a mosoly, szemei könnybe lábadtak. Tudtam, hogy miért. Megköszöntem neki, hogy végre több,  mint három év és két gyerek után hajlandó volt feleségül kérni. Mintha ez valami kegy lett volna, amit végre sikerült kiérdemelnem. Én fejeztem ki a hálámat ezért, pedig neki kellett volna megköszönnie, hogy hozzá megyek, mindazok ellenére, ami történt. – Én mégiscsak megnézem ezt a pelenkát… nagyon gyanús nekem… - próbáltam könnyedén viccelődni, Julieval a hálószoba felé vettem az irányt, közben pedig fogadtam a gratulációkat. Egymás után ölelt magához Helen, David, Jessica és Peter… Zoé elém állt, közben alig láthatóan megrázta a fejét. Éreztem, hogy elfátyolosodik a szemem. Zoé volt az az ember, akivel először megosztottam a csodálatos hírt, hogy kisbabát várok… ő volt az, akivel megosztottam a kétségeimet és a reményeimet, és aki egy pillanatig sem tétovázott, hogy segítsen, mikor úgy éreztem, nincs miért tovább maradnom. Mikor visszajöttem Jameshez, sokáig nem tudott megbékélni a döntésemmel, de aztán belátta, hogy Anyaként a gyermekeim a legfontosabbak nekem.

- Megértem a döntésedet… - suttogta a fülembe, miközben magához ölelt. – De a szívem mélyén reméltem, hogy nemet mondasz… - szavaitól gombóc nőtt a torkomban, egy óriási sóhaj hagyta el a testemet. Tudtam, hogy Zoé kezdettől fogva idegenkedett Jamestől és a kapcsolatunktól. Nem egyszer érezte magát igazolva a történtek tükrében, és velem ellentétben ő már képtelen volt újabb esélyt adni Jamesnek, vagy a kapcsolatunknak. – Ne haragudj… - simogatta meg anyáskodva az arcomat, mikor látta, szavai sűrű könnyekre fakasztottak. Megráztam a fejemet, majd gyors léptekkel a hálószobába mentem, és magamra csuktam az ajtót.

- Gyere kicsim, nézzük meg azt a pelust. – csókoltam meg Julie édes kis arcocskáját, amit ő egy ennivaló mosollyal honorált. – Ó igen, jól éreztem én… - sóhajtottam nagyon, miközben a koszos pelenkát egy tisztára cseréltem. Próbáltam nem az ujjamon meg-megcsillanó gyűrűre koncentrálni, de mélyen bent zaklatott voltam. Halk kopogást hallottam az ajtón, majd James feje jelent meg az ajtóban.

- Ezek szerint tényleg volt valami a pelusban… - nevetett zavartan, majd mikor én egy kínban érlelt mosolynál többet nem tudtam reagálni, belépett a szobába és becsukta maga mögött az ajtót. – Haragszol? – kérdezte rövid idő után, miközben én a ficánkoló Juliet próbáltam visszabújtatni a rugdalózóba. Egy nagyot sóhajtottam.

- Megleptél. – hallatszott a válasz, hangom pedig ismét nagyon idegenül csengett. Jamesre pillantottam, aki lehajtotta a fejét.

- Ne haragudj a közönség miatt… én… én szerettem volna kettesben megkérni a kezedet, egy romantikus vacsora mellett, vagy… vagy ilyesmi, csak… csak azért történt mégis így, mert…

- Tudom... – vettem a karomba Juliet. Mikor legutóbb Jamesszel a házasságról beszélgettünk, éppen külön voltunk, akkor tudta meg, hogy gyereket várok, és hirtelen vágyat érzett arra, hogy elvegyen feleségül. Akkor megmondtam neki, hogy már nem vágyom erre a titulusra. Nem akarom, hogy a gyermekünk miatt elvegyen, és már magamban sem éreztem a késztetést, hogy valaha is egyenlő akarjak lenni a feleségével. Tudtam, James a történtek miatt attól félt, ha kettesben kérne meg, visszautasítanám. A közönség viszont nagyban növelte az esélyét annak, hogy igen mondok. – Tudom, hogy miért. – ismételtem meg, mire ő továbbra is kellemetlenül feszengett. – Ki kellene mennünk a többiekhez. – léptem az ajtó felé, mire James megfogta a kezemet, arcán őszinte kétségbeesést láttam.

- Szeretlek Audrey. Őszintén. Nem tudom neked szavakkal elmondani, milyen boldognak érzem magamat, mióta Julie megszületett. Olyan boldogságot, olyan meghittséget hoztál az életembe, amiről azt gondoltam, hogy számomra már nem létezhet. – éreztem, hogy ellágyulok szavai hallatán. – Szeretném, ha megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel. Tudom, hogy az elmúlt három évünk nem volt éppen könnyű és felhőtlen. De szeretném, ha újra kezdhetnénk. Szeretnék… szeretnék őszinte és nyitott lenni feléd… és szeretném, ha újra úgy tudnál szeretni, mint az elején. – éreztem, hogy ajkam megremeg. Olyan távolinak tűnt az a lány, aki rajongásig szerette Jamest, aki butaságokat beszélt össze zavarában, és aki csillogó szemmel itta minden egyes szavát. Az a lány eltűnt valahol a csalódások és a hazugságok tengerében, elvesztette a hitét magában és a férfiban, akit szeretett.

Képtelen voltam megszólalni, annyira elmerültem a múlt árnyai között. James hozzám lépett, szorosan átkarolt mindkettőnket Julie-val, majd megcsókolt. Finom, édes, és őszinte volt ez a csók, amitől teljesen ellágyultam.

- Nos… így négyszemközt is igent mondasz nekem? – ajkán huncut mosoly bujkált. – Kérlek… - suttogta, majd még egy apró csókot lehelt ajkaimra. Az én torkomon azonban ismét fennakadt az az egy szó. Képtelen voltam kimondani, így hát bólintottam. James boldogan magához ölelt, mire Julie méltatlankodni kezdett.

- Jól van, bocsánat… - vettem át tőlem, majd őt is szorosan megölelte. Mobilja ekkor hangosan csörögni kezdett. – Helyes! Pont a legjobbkor. – nézte meg a számot, majd rám kacsintott. – Megjött a vacsora!