Ötvenharmadik fejezet - Mókuskerék

Ötvenharmadik fejezet

Mókuskerék

A következő két hónap gyereksírás, kakis pelenkák, alvásmegvonás és folyamatos fáradtság végeláthatatlan folyamának tűnt. Bár tudtam, hogy így lesz, a legtöbb esetben tudni valamit sokkalta egyszerűbb, mint megélni.

- Mond meg neki, hogy ne síjjjon! – toporzékolt Jimmy, miközben Julie még hangosabban kezdett sírni, hiába ringattam. – Nyem hajjom a tévét!!! – tapasztotta Jimmy mindkét kezét a fülére. – Hagyja abbaaa!!! – kiáltotta immár ő is, amitől úgy éreztem, hogy felrobbanok.

- Jimmy, legalább te ne kiabálj! Ettől csak még jobban megijed! – próbáltam uralkodni magamon.

- Ha ő ojdíthat, akkor én is! – toporzékolt tovább Jimmy, én pedig elkaptam az egyik karját.

- Kérlek, hagyd ezt abba! – emeltem meg a hangomat. – Julie még kicsit, de te már nagyfiú vagy! Menj a szobádba és játssz ott valamit! – próbáltam hatni rá.

- De én a kék macit akajom nézni! – dobbantott ismét, tudtam, a hiszti már csak pillanatok kérdése.

- Jimmy, nagyon kérlek, menj most a szobádba. Ígérem, ha Julie megnyugszik, akkor visszajöhetsz, jó? – próbáltam remegő hangomra nyugalmat erőltetni, miközben Julie még egy decibellel felnyomta a hangerőt.

- Utájom! – nézett Jimmy villámló szemmel kishúgára, majd még mielőtt bármit is tehettem volna, bele csípett az apróság karjába.

Ösztönös cselekedet volt, még mielőtt gondolkodhattam volna. Óriási pofon csattant Jimmy apró arcán, melyre először meglepetés, majd fájdalom ült ki, testi és lelki egyaránt. Szeméből borsónyi könnycseppek potyogtak, a két gyerek sírása pedig egy olyan duettet képzett, amitől úgy éreztem, mentem megőrülök.

- Mi történt? – lépett be ekkor a nappaliba James, aki pont ebben a pillanatban ért haza a munkából.

- Apaaa, apaaa, anya megütött. – futott hozzá Jimmy, tenyerét pirosan izzó arcára tapasztva. James letérdelt mellé, majd szomorúan nézte kezem nyomát. Jimmy szorosan hozzá bújt, James szeme pedig magyarázatot követelt tőlem.

- Csak megkértem, hogy játsszon a szobájában, amíg Julie megnyugszik. Erre ordibálni kezdett és bele csípett a kicsibe. – mutattam meg én is Jimmy keze nyomát. James nem szólt semmit, csak becsukta a szemét, egy nagyot sóhajtott, majd felnyalábolta Jimmyt és a szobájába vitte.

Agyamban veszett iramban kavarogtak a gondolatok. Hibáztattam magamat azért, mert ez megtörtént, utáltam a gondolatot, hogy majd magyarázkodnom kell James előtt, és mindennél jobban bántott, hogy nem tudtam, mi baja van Julienak.

- Bárcsak el tudnád mondani… kérlek, hagyd abba… - rimánkodtam neki, mikor már túl voltunk a cumival és az étellel való próbálkozáson, a pelenka száraz volt és tiszta, kislányom viszont ennek ellenére rekedtre ordította magát.

- Add csak ide…. – hallottam a hátam mögül James hangját. Láttam arcán a feszültséget, mégis olyan gyengédséggel vette kezébe Juliet, amit csakis ő tudott.

- Na, mi újság hercegnő? – duruzsolta mély, megnyugtató hangján, amitől még bennem is oldódott a feszültség. – Csak nem a pocakod fáj? – kérdezte, majd leült vele a kanapéra, tenyerével óvatosan simogatni kezdte a kicsi hasát, amitől érzékelhetően halkult a sírás, majd nemsokára egy ismerős hang hallatszott a pelenka tájékáról. James nevetve, csillogó szemmel csókolta meg kislányunk homlokát, aki immár egyetlen hang nélkül feküdt a kezében. – Ahogy Shrek mondaná, jobb kint, mint bent, ugye? – felállt a kanapéról, majd egy szó nélkül átment a hálószobában lévő pelenkázóhoz, és elkezdte átcsomagolni kis szeretet csomagunkat. Én nehéz szívvel követtem, majd hangtalanul végig asszisztáltam a folyamatot, közben pedig James arcát tanulmányoztam. Tudtam, hogy feldúlt, akárcsak én, de egy pillanatra sem engedi meg magának, hogy ennek a gyermekünk lássa kárát. Nem úgy, mint én… Néztem gyakorlott, határozott mozdulatait és éreztem, hogy könnyel telik meg a szemem.

- Pocsék anya vagyok… - rebegtem, mire rám nézett, majd a kiságyba fektette Juliet.

- Gyere, most hagyjuk pihenni. – mondta, én pedig követtem a nappaliba. Oldalra tekintve láttam, hogy Jimmy ajtaja is zárva van. Kettesben voltunk. Senki nem látott- és hallott minket.

- Ne haragudj… - suttogtam halkan, mikor már a kanapén ültünk. – Nem tudom, hogy történt… én nem akartam, egyszerűen csak… csak megtörtént… - törölgettem arcomról a könnycseppeket. Ő nem szólt semmit, csak tenyerébe fogta sírástól forró arcomat.

- Kimerült vagy. Pihenned kell. – mondta tárgyilagosan.

- Haragszol rám, ugye? – hallottam mennyire remeg a hangom. Arca meglágyult, ahogy kétségbeesésemet látta. – Csalódtál bennem. Nem vagyok jó anya, bármennyire is igyekszem. – egyik pillanatról a másikra robbant ki belőlem a hisztérikus zokogás. Csalódott voltam. Csalódtam magamban, mint anyában. Úgy éreztem, hogy mindez meghaladja a képességeimet. Legszívesebben Jameshez bújtam volna, de féltem, hogy most nem fogadná szívesen.

- Audrey… Audrey figyelj rám… - próbált James csitítani, miközben én képtelen voltam abbahagyni a zokogást. – Nem haragszom rád. – simogatta meg az arcomat, én pedig éreztem, hogy hangja ugyanúgy csitítóan hat rám, mint lányunkra, Juliera. – Nagyon jól tudom, hogy min mész most keresztül. Tudom, hogy erőd végén jársz. Látom. – simogatta meg a hajamat. – Én egy gyerekkel csináltam ezt végig, neked viszont itt van Jimmy is. Sokkal nehezebb dolgod van. Többet kéne veletek lennem, hogy segítsek. – arcán őszinte megbánást láttam, amitől megnyugodtam.

- Rengeteget dolgozol értünk. Nem tudsz egyszerre két helyen lenni. Tudom, hogy te is fáradt vagy. És Helen is sokat segít… Nekem kellene megemberelnem magamat. – sóhajtottam nagyot. – Jó anyává kell válnom. Meg kell tanulnom kezelni az ilyen helyzeteket. – sóhajtottam nagyot.

- Audrey, te jó anya vagy. Mindig is mondtam. Már Julie előtt is csodálatos anya voltál. – mosolygott bátorítóan rám. – De mindnyájan emberek vagyunk. Elbizonytalanodunk, elfáradunk… de ettől még jó anya vagy!

- Nem tudom… - ráztam meg a fejemet. – Mindennél jobban szeretnék az lenni. Jimmyért, Juliért és… és miattad. – néztem rá fátyolos szemekkel. – Szeretnék olyan anya lenni, amilyen Julie lehetet volna. Ő biztosan…

- Julie soha nem tapasztalhatta meg, hogy milyen az anyaság. – mondta fojtott hangom James, arcán a fájdalom árnyéka suhant végig. – Sem a szépségeit, sem pedig a nehézségeit. Nem tudhatom, hogy ő milyen anya lett volna… - hajtotta le a fejét, miközben érzelmeivel viaskodott. – de azt tudom, hogy Jimmyt mindennél jobban szerette. És csak ez kell ahhoz, hogy egy nő jó anya legyen. – egy nagyot sóhajtott, majd rám nézett. – Te is ezért vagy csodálatos anya. Mert óriási benned a szeretet és a kitartás. Bizonyítottad, amikor fiaddá fogadtad Jimmyt… és hogy a végletekig kitartottál mellettem… mellettünk. – mondta halkan, ajkaival az arcomat csókolta.

- Köszönöm… - suttogtam, miközben szorosan hozzá bújtam. Nyugalmat éreztem a karjaiban, ami most mindennél többet jelentett.

- De komolyan mondtam, hogy egy kicsit lazítanod kell…

- Nem, arra semmi szükség. – ellenkeztem. – Most már teljesen jól vagyok.

- Audrey… ki kell kapcsolódnod egy kicsit. Tudom jól, milyen lehet egész nap két gyerekkel együtt lenni. Szükséged van egy kis felnőtt társaságra, egy kis kikapcsolódásra… hogy magadra is fordíthass egy kis időt.

- Nem, nekem most a gyerekekkel kell lennem. Julie még nagyon kicsi… - ellenkeztem.

- Lehet, hogy kicsi, de itt lesz vele az apukája, aki megpróbálja pótolni a mamit, amíg ő kikapcsolódik. – mosolygott rám. – Menj el fodrászhoz, kozmetikushoz, sétálj egyet, találkozz a lányokkal. – bíztatott. Oldalra fordítottam a fejemet, így pont az előszobában lógó tükörrel találtam szembe magamat.

- Szörnyen nézek ki, ugye? – bontottam ki a sebtében lófarokba összekötött, nem túl friss hajamat, miközben végig néztem magamon. Szánalmasan festettem az otthon viselt százszor mosott, kinyúlt pólóban és cicanadrágban, ami legalább kényelmes volt, és eltakarta, amit kellett. Az elmúlt kilenc hónap sajnos nem múlt el nyomtalanul…

- Audrey, ne csináld már… - húzott magához James. – Én nem úgy értettem… nem azért mondtam. Nekem úgy tetszel, ahogy vagy. – csókolt meg. – De tudom, hogy téged zavar, ha éppen nem úgy nézel ki, mint akit skatulyából húztak ki. – Igaza volt. Rosszul voltam, ha a tükörbe néztem. – Egy kis fodrász- és kozmetika jót tesz a nőknek… nem elsősorban a testüknek, hanem a lelküknek is. És ha magaddal viszed a csajokat is, bele fér még egy kis vásárlás, beszélgetés, falatozás…

- Ne is folytasd, az idejét sem tudom, hogy mikor csináltam ilyesmit… - sóhajtottam, pedig még csak alig két hónapja volt, hogy Julie született… most mégis egy örökkévalóságnak tűnt.

- Éppen ezért kell most kikapcsolnod egy kicsit. Szülőnek lenni hosszú távú elkötelezettség. Nem néhány hónapra szóló feladat. Ahhoz, hogy jók legyünk benne, néha magunkra és egymásra is időt kell szánnunk. Ez csak így működik. – nem szóltam semmit, de éreztem, hogy mosolyra húzódik a szájam.

- James Atherton… - suttogtam, majd megcsókoltam. – mihez is kezdenék nélküled…

- Na látod, máris jobban érzed magadat! – mosolygott rám Jessica, miután megjártuk a fodrászt, a kozmetikust, a pláza majd’ összes üzletét, és jóllakottan, új frizurával, lakkozott körmökkel és hatalmas bevásárló szatyrokkal ültünk immár üres tányérjaink fölött.

- Olyan szürreálisnak tűnik ez az egész… - sóhajtottam nagyot, miközben körbe járattam a szememet a fel-alá járkáló embereken. Az elmúlt órákban úgy éreztem, mintha újra tudnék lélegezni… - Régen ez volt a legtermészetesebb dolog az életemben, most pedig olyan, mintha Alíz lennék Csodaországban.

- De ugye nem bántad meg? – nézett rám Jessica elszontyolódva.

- Megbánni, mit? – vontam össze a szemöldökömet.

- Julie-t… azt, hogy anya lettél. – hangjából kiéreztem az aggodalmat.

- Jaj nem, dehogy! – ráztam meg a fejemet. – Julie a legcsodálatosabb dolog, ami valaha is történt velem. Csak… csak néha nem egyszerű. Nem akarom, hogy azt hidd, örülök, hogy most nem kell vele lennem. Igazság szerint folyamatosan az jár a fejemben, hogy mi lehet vele…

- Ne haragudj Audrey, semmi ilyesmire nem akartam célozni. – fogta meg Jessica a kezemet. – Tudom jól, milyen csodálatos anya vagy… én csak… egy kicsit meg vagyok ijedve. – nézett félénken a szemembe.

- De… de mitől félsz? – vontam össze a szemöldökömet. Láttam, hogy Jess elsápadt kissé.

- Babát várok… - bökte ki, majd zavartan elmosolyodott.

- De hát ez csodálatos Jess! Annyira örülök!!! – öleltem magamhoz. – De ugye te is örülsz neki? – kérdeztem, mikor láttam zavart arckifejezését.

- Igen, persze… én csak… én csak félek. Mármint… terveztük a babát, de most, hogy tudom… kicsit ijesztőnek tűnik. – vallotta be.

- Ez természetes. – nyugtattam meg. – Anyának lenni a legnagyobb és leggyönyörűbb feladat a világon. Bár néha úgy érzed, hogy nem tudod tovább csinálni… hogy feladod… a következő pillanatban viszont meglátod a mosolyát, megérzed az illatát és akkor már semmi más nem számít, csak ő.

- Köszönöm… - suttogta halkan Jessica, majd elpityeredett.

- Igen, ez az állapot nagyon ismerős… - próbáltam jobb kedvre deríteni, mire ő nevetni kezdett, közben pedig tovább folytak a könnyei. – És ez még csak a kezdet!

- Szia! – köszöntem Jamesnek, mikor óriási csomagjaimmal sikert beverekednem magamat az ajtón. James éppen a tévé előtt ült, szeme felcsillant, amikor meglátott.

- Ó, ki ez a csinos hölgy? – lépett hozzám, átkarolta a derekamat, majd megcsókolt. – Nagyon dögösen nézel ki! – duruzsolta, mire éreztem, hogy elpirulok. – Látom, bevásároltál. – nézett a zacskókra, majd a nappali felé húzott, másik kezében pedig a mai zsákmányt tartotta. – Remélem, lesz egy kis divatbemutató! – pillantásától végig áradt rajtam a forróság.

- Hát… nem hiszem. A legtöbb ruhából legalább egy mérettel nagyobb kellett… ha nem kettővel. – mondtam szomorúan. – Azt hittem minden visszaáll az eredeti állapotba, ha Julie megszületik, de még mindig akkora vagyok, mint egy tehén. – sóhajtottam nagyot.

- Audrey, még csak két hónapja, hogy szültél. A tested kilenc hónapig hordozott egy kis életet, ne várd, hogy két hónap alatt minden olyan lesz, mint régen. – simogatta meg az arcomat, de én csak a kanapét bámultam. – Hahó, itt vagyok! – tette az állam alá egyik ujját, hogy végre a szemébe nézzek. – Szerintem gyönyörű vagy. A gyermekeim anyja… - mondta, amitől egy kicsit jobban éreztem magamat.

- Hát jól van. – sóhajtottam nagyot. – Ha már a tehénnél tartottunk, azt hiszem, vacsoraidő van. – indultam a fürdőszobába, hogy fogyasztásra alkalmas legyek. Mikor a hálóba léptem, James már ott volt, Julieval a kezében.

- Hát szia gyönyörűségem. – vettem ki a kezéből és szorosan magamhoz öleltem. – Annyira hiányoztál anyának. – suttogtam neki, miközben nagyokat szippantottam az illatából. Leültem James mellé, majd megoldottam a melltartómat. Se Julienak, sem pedig nekem nem kellett erőlködnöm. Már csak a lányom illatától, hangjától, arcának látványától is megindult a tejem. Valami olyan kapocs volt ez, amit nem lehet megmagyarázni, ami ésszel fel nem fogható. James ha csak tehette, mindig velem volt, mikor a lányunkat etettem. Számára ez maga volt a meghittség. Az a meghittség, amit Jimmyvel és Julieval nem tudott átélni. Csendben ültünk és vártuk, mikor telik meg a kicsi lány.

- És milyen volt a csajos nap? – kérdezte halkan James.

- Nagyon jó, köszönöm. – mosolyogtam rá. – Jessica is babát vár. – osztottam meg Jamesszel is a nagy hírt.

- Ez csodálatos, gratulálok nekik! – mondta James. – Gondoltam, hogy nemsokára bekövetkezik. Nagyon nagy a szerelem… - kacsintott rám, amitől nevetnem kellett.

- Egy kicsit meg volt szeppenve a dologtól, én pedig félek, nem éppen azt sugároztam magamból, hogy milyen jó anyának lenni. – mondtam bűnbánóan, miközben visszatettem kiságyába Julie-t.

- Ugyan már. Jessica is tisztában van vele, hogy imádod Juliet. És a nehézségekkel is tisztában van. Nem gyerek, ezt ő is nagyon jól átlátja. – nyugtatott meg James.

- Remélem, így van. Nem szeretném, ha miattam lennének kétségei. – bújtam hozzá, ő pedig átkarolta a derekamat.

- Ettől nem kell félned. – simogatta meg az arcomat, arcán huncut mosoly bujkált.

- Mi az? – kérdeztem, mert nem tudtam mire vélni.

- Gyönyörű vagy… - arca immár komoly volt, hangjában pedig mélyen zengett. Úgy duruzsolt, mint amikor…

Most tudatosult bennem, hogy milyen lazán vagyok öltözve, itthoni, kinyúlt fölsőben, amely segítette az etetést. Éhesen sajdult meg a nőiségem, ahogy magamon éreztem James pillantását. Ajkai finoman végig csókolták a nyakamat, ujjai óvatosan kúsztak be a fölső kivágása alá. Ugyanannyira megrettentem ettől a váratlan fordulattól, mint amennyire kívántam. – Nagyon hiányzol… - suttogta azon a bizonyos hangon. Az érintése és a csókja azt üzente, hogy akar engem, én viszont ebben a pillanatban sem szépnek, sem pedig kívánatosnak nem éreztem magamat. Mikor ujjai próbáltak megszabadítani a ruhámtól, eluralkodott rajtam a pánik.

- Kérlek… kérlek, várhatnánk még egy kicsit? – leheltem ajkai közé.

- Miért? Mi a baj? Attól félsz, hogy fájna? – kérdezte aggódva.

- Nem, nem ezért. – ráztam meg a fejemet. – Csak… csak szeretnék előtte újra… önmagam lenni. – tudtam, meg fogja érteni, hogy mire célzok. – Addig nem érezném jól magamat…

- Jól van. – sóhajtott egy nagyot. – De szeretném, ha tudnád, hogy szerintem te vagy a legkívánatosabb anyuka az egész világon…