Negyvenharmadik fejezet - Agónia

Negyvenharmadik fejezet

Agónia

„James,

Kérlek, bocsásd meg nekem, amit most teszek, de nincs más választásom. Tegnap ismét rá kellett jönnöm, hogy soha nem jelenthetem azt számodra, amit szeretnék, és sajnos te sem lehetsz az a számomra, akinek szeretnélek. Sajnálom, hogy így kell véget érnie, de közben tudom jól, hogy mindkettőnknek így lesz a legjobb. Nem élhetünk tovább hazugságban.

Búcsúképpen még itt hagyok egy képet, a fotómontázsunkhoz tettem. A sok megjátszott, felszínes, hazug kép közé egy igazit…egy igazit, amiben benne van minden. Amiben benne vagyunk mindketten.

Nagyon vigyázz magadra és főleg Jimmyre.

Audrey”

Még most is a fejemben volt a levél minden egyes sora. Nem írtam sokat, mert felesleges volt. Nem volt szükség magyarázkodásra. James ugyanúgy tisztában volt mindennel, mint én. Csak ő képtelen volt szembenézni vele.

Mérges voltam rá…csalódott voltam és megalázott. Fájdalmat akartam okozni neki. Azt akartam, hogy most tényleg értse meg mit is veszített. Akartam, hogy felderengjen előtte az az élet, amit elvesztett általam…általunk…Ezért hagytam ott a képet…a képet arról a kis életről, amely örökre összekötötte az életünket...vagy inkább, amely örökre összeköthette volna.

Miután eljöttem, az első nap volt a legnehezebb. Ki kellett kapcsolnom a mobilomat, mert James folyamatosan hívott. Többször kísértésbe estem, hogy felveszem, visszakapcsolom, talán megbeszélhetjük az egészet…de Zoé velem volt és segített, hogy tisztán lássak. Másnap elmentünk a mobil szolgáltatómhoz és új számot kaptam. Így végre csönd volt…csönd és nyugalom.

El akartam felejteni mindent. Elfelejteni a szerelmet, a szeretetet, a csalódásokat…csak egyvalamire szerettem volna koncentrálni. Vagy inkább egyvalakire. Mert mostantól csakis Ő számított.

Jessica

- James, mit keresel te itt? – kérdeztem ijedten, mikor kilépve a munkahelyemről, vele találtam szemben magamat.

- Ne haragudj, hogy ide jöttem, én csak…én csak szerettem volna megkérdezni, hogy esetleg nem tudsz-e valamit Audreyról. – arca elkínzott volt, szemei alatt karikák sötétlettek. Immár másodszorra keresett fel. Őszintén sajnáltam azért, ami kettőjükkel történt, de nem felejthettem el azt sem, ami idáig vezetett.

- Nem, semmit. – ráztam meg a fejemet, mire ő reményvesztetten lehajtotta a fejét. – Tudod, hogy nekem direkt nem mondanak semmit. Tudják, hogy nem bírnám megállni… - James szomorúan rám mosolygott.

- Te mindig kedveltél. És hittél bennem. Hittél a kapcsolatunkban. Ezt még meg sem köszöntem neked. – mondta halkan. Rettenetesen éreztem magamat.

- Igen…mindig is úgy gondoltam, hogy te vagy az a férfi, akit Audrey megérdemel. Mert kedves vagy, művelt, udvarias és nagyon jó apa…de úgy látszik, hogy tévedtem.

- Nem. – rázta meg a fejét. – Szeretem Audreyt és szeretem a gyerekünket is. – mondta kétségbeesetten. – Beszélnem kell vele! – néhány másodpercig egyikünk sem szólt.

- Miért…miért csinálod akkor ezt vele? Miért nem kérted meg a kezét? A feleséged még mindig ilyen sokat jelent a számodra? Képtelen vagy Audreyt abba a magasságba emelni, mint ahol ő van? – én nem értettem ezt az egészet. Nem tudtam megérteni James kettős érzéseit a barátnőmmel kapcsolatban. Ő egy ideig hallgatott, majd közelebb lépett.

- Több, mint két éve szeretitek egymás Peterrel…fél éve vagytok házasok…ott voltam az esküvőtökön és láttam, mit jelent ez mindkettőtöknek. – egy nagyot sóhajtott. – Ha történne vele valami…ha örökre elveszítenéd, akkor el tudnád képzelni, hogy még egyszer valakivel úgy állj az oltárnál? Hogy ugyanazt fogadd meg neki, amit Peternek fogadtál? Holtodiglan-holtomiglan? – szemei kérdőn néztek rám, én pedig mélyen elgondolkodtam azon, amit mondott.

- Nem tudom, hogy hol van Audrey. – válaszoltam végül, amitől James teljesen letört. – De tudom, hogy Zoé minden péntek este elmegy a lakásához kiüríteni a postaládáját. – mondtam ki nagy nehezen. James is nagyon jól tudta, hogy Zoé felszívódott, csak hogy ő ne akadhasson Audrey nyomára.

- Nagyon köszönöm Jessica! – ölelt szorosan magához. Ebben az ölelésben annyi fájdalom és elkeseredés volt, hogy nem tudtam magamat bűnösnek érezni. – Elérem majd, hogy újra tudj hinni bennem! – mondta még végül, majd eltűnt az utca forgatagában.

Zoé

- Számla…mindig csak számla… - morogtam, miközben kikotortam postaládám egész tartalmát. Hetenként egyszer mindig eljöttem a leveleimért, mert másfél hónapja Jacknél laktam.

Mikor Audreynál végleg elszakadt a cérna, segítenem kellett neki. El akart tűnni, hátat akart fordítani az addigi életének, Jamesnek, akiben akkorát csalódott és a kapcsolatnak, amelynek semmi jövője nem volt. Én pedig segítettem neki ebben. Mindig is tudtam, hogy ez lesz a vége. Most viszont látva barátnőm megtörtségét, kiábrándultságát, mégis azt kívántam, bárcsak neki lett volna igaza. Egyik ismerősöm ajánlotta fel az apró kis albérletet, amibe Audrey költözött. Nem volt egy palota, de biztosította azt, amire Audreynak szüksége volt: Nyugalmat és rejtekhelyet. Tudtam jól, hogy James azonnal a keresésére indul és a segítségünket fogja kérni, így én is gyorsan összecuccoltam és egy időre Jackhez költöztem. Jessicának nem mondtunk semmit Audrey tartózkodási helyéről, mert tudtuk, biztosan ellágyítaná James könyörgése és felfedné barátnőnk tartózkodási helyét. Jess nem bántódott meg ezen, sőt, mikor James tényleg elment hozzá, belátta, hogy igazunk volt.

- Jaj, gyere már ki! – erőlködtem egy szórólappal, ami jól beragadt és csak darabokban tudtam kiszedni.

- Zoé… - hallottam magam mögül a mély, férfias hangot. Nagyon jól tudtam, hogy ki fog előttem állni, mikor megfordulok.

- Mit akarsz? – mértem végig megvetően, majd egy jól irányzott mozdulattal becsuktam a postaládát.

- Nagyon jól tudod, hogy mit akarok. – mondta, hangjából csak úgy áradt a magabiztosság. Ahogy szemtől szembe álltunk, eszembe jutott minden, Audrey arca, mikor James nem kérte meg, a könnyek a szemében, mikor becsukta maga mögött lakásuk és eddig életük ajtaját…

- Takarodj innen és menj haza a kölködhöz. – indultam el a buszmegálló felé.

- Mond meg, hogy hol van Audrey! – kiáltotta utána James. – Beszélnem kell vele!

- Ő viszont nem akar veled beszélni. Hagyd végre békén! – kiáltottam vissza.

- Zoé, én nem viccelek. – James hirtelen mögöttem termett és erősen elkapta a karomat. Ujjai fájdalmasan szorítottak. – Mondd meg hol van!!! – szemében, mintha az őrület lángját láttam volna fellobbanni. Felnevettem.

- Mi az, végre sikerült tököt növesztened? – mértem végig jéghideg tekintettel. – Milyen kár, hogy már késő.

- Mond meg Zoé. – szorította meg még jobban a karomat. – Hol van Audrey és a gyerekem? – tudtam, hogy nincs választásom, meg kell mondanom neki. De azért nem hagyhattam úgy elmenni, hogy ne gyötörjem meg egy kicsit.

- Tessék, itt a cím. – írtam le neki egy sajtcetlire, majd galacsint gyűrtem belőle és a földre dobtam. – Itt van Audrey. De őszintén remélem, hogy már megszabadult attól, ami még hozzád köti. – láttam, hogy ez betalált. James elengedte a kezemet, felvette a földről a címet rejtő papírdarabot és már azonnal Taxi után kiáltott.

Őszintén reméltem, hogy sikerült neki szereznem pár kellemetlen órát.

Audrey

Új életem kissé döcögősen kezdődött, de aztán az első két hét depressziója és letargiája után próbáltam magamhoz térni, hiszen életemnek már új értelme volt. Egy kis csoda növekedett bennem, a puszta létezése is olyan erőket, energiákat mozgatott meg bennem, amelyek létezéséről eddig még csak nem is álmodtam.

Természetesen nem mehettem vissza dolgozni, legalábbis a régi helyemre nem. Írtam egy üzenetet Glendának, amiben vázoltam a helyzetemet és elnézést kértem az okozott kellemetlenségekért. Ő kedvesen írt vissza és tudatta, hogy James mindent megtesz annak érdekében, hogy megtaláljon…

Munka azonban kellett. Zoé barátjának, Jacknek volt egy hangszer- és zeneboltja, nem is olyan kicsi, úgyhogy átmenetileg ott kaptam eladói állást. Nem volt túl fárasztó és tökéletesen megfelelt arra a néhány hónapra, amíg megérkezik a kicsi. Volt némi félretett pénzem is, ennek ellenére kissé félve tekintettem a jövő elé, bár tudtam, barátaim soha nem hagynak majd cserben.

Péntek este volt, én pedig a hétvégére készülve lépkedtem hazafelé. Kritikus időszak volt ez. A hétvégék mindig a családot juttatták eszembe, Jamest és a kis Jimmyt, és magát a tényt, hogy most mennyire egyedül vagyok. Na persze én akartam így. Zoé nagyon jól tudta ezt és szinte minden hétvégén számíthattam rám. Jól esett volna Jessica támogatása is, az ő rendíthetetlen pozitív hozzáállása mindenhez, de őt sajnos még nem vonhattuk bele új életembe.

Egy nagyot sóhajtva fordultam be a sarkon. Néhány lépés után felnéztem és láttam, hogy valaki ott áll a házam kapuja előtt. Még néhány lépést tettem, ami után semmi kétségem nem volt afelől, hogy James az. „Hát lelepleződtem.” – gondoltam magamban. Mikor James észrevett, először, mintha felém akart volna indulni, de aztán mégsem mozdult. Tudtam, nem akar megijeszteni. Egy pillanatra megálltam, meggyötört arcára néztem, majd közelebb léptem. Eszembe sem jutott elfutni, elszaladni…vagy meghátrálni a helyzet elől. Talán még örültem is neki, hogy így történt.

- Szia. – léptem oda hozzá lassan.

- Szia. – köszönt ő is egy nagyot nyelve. Láttam rajta, hogy igen nagy önuralom kell hozzá, hogy ne törjenek elő belőle a szavak, hogy ne akarjon máris magához ölelni.

- Ne itt… - mondtam halkan, majd kinyitottam előtte a ház kapuját, mire ő bólintott, majd belépett. Az út, apró kis menedékemig csendben telt. Féltem a pillanattól, mikor az ajtó majd becsukódik mögöttünk…pedig ez a pillanat vészesen közel volt.

- Add ide a kabátodat. – nyújtottam ki felé a kezemet, ő pedig engedelmesen kezembe adta az elegáns szövetkabátot. Felakasztottam a fogasra, majd én is kihámoztam magamat az enyémből, melyet ő udvariasan lesegített rólam.

- Köszönöm. - mondtam, majd felé fordultam. Láttam, ahogy tekintete végig siklik a testemen, majd megállapodik egy bizonyos ponton. Valamiért nagyon zavarba jöttem ettől a pillantástól. – Igen, szépen gyarapodunk. – nevettem zavartan, közben pedig büszkén megsimogattam gömbölyödő pocakomat. Még nem volt túl feltűnő az állapotom, de tisztán látható volt, hogy nem ebédre ettem túl magamat. James arcán pillanatnyi megkönnyebbülést láttam. Mikor szomorú-boldog szemeivel rám nézett, tudatosult bennem, hogy most először néz rám úgy, hogy tudja, gyermeket várok.

Hirtelen szorosan magához ölelt, egyik keze a derekamat fonta körbe, míg a másik keze idegesen turkált a hajamban. Én is átöleltem, kezemmel a hátát simogattam. Tudtam, most igen nagy szüksége van erre. Légzésén éreztem, hogy könnyeit próbálja visszatartani.

- Gyere haza, kérlek. – suttogta a fülembe, miközben nem lazított az ölelésén. – GYERTEK haza. – nyomta meg a többes számot, közben hallottam, hogy szipog. Egy nagyot sóhajtottam, majd finoman kibontakoztam görcsös öleléséből. Láttam, hogy vörösek a szemei. – Bocsáss meg. – mondta fejét lehajtva, majd tenyerét gömbölyödő hasamra tette. Össze kellett szorítanom a fogamat, hogy ne sírjam el magamat. Minden egyes porcikám tiltakozott ezellen. „Ennek nem így kellett volna történnie!” – mondta egy kétségbeesett hang a fejemben.

- Gyere, üljünk le. – húztam magam után szelíden a kanapéra. Néhány másodpercig csendben ültünk, mindketten próbáltunk úrrá lenni háborgó érzéseinken.

- Megértem…megértem, hogy elhagytál…hogy el kellett jönnöd. – kezdte James halkan. – És tudom, hogy én rontottam el mindent. Kérlek, gyere vissza és azon leszek minden erőmmel, hogy jóvá tudjam tenni. – láttam arcán a kétségbeesést, a fájdalmat. – Már kértem időpontot az anyakönyvvezetőtől. Néhány hét múlva már össze is házasodhatunk…mert szeretnélek feleségül venni. Audrey, kérlek…

- Nenene!!! – állítottam meg hirtelen, amikor érzékeltem, hogy le szeretne térdelni előttem. – Nem akarom ezt. – mondtam őszintén, mire James félve nézett rám. – Nem szeretném, ha azért vennél el, mert gyereket várok. – hangom kemény volt és határozott. – Azért akartam, a feleséged lenni, mert…mert számomra ez azt jelentette volna, hogy ugyanúgy szeretsz engem is, mint Julie-t…vagy legalábbis majdnem úgy… - hajtottam le a fejemet.

- De én nem azért szeretnélek elvenni, mert babát vársz…

- Miért, mi más változott ahhoz az estéhez képest? – tettem fel a nagyon is jogos kérdést.

- Fogalmad sincs, hogy milyen nélküled. – mondta James megrendülten. – Hogy milyen üres és…

- És ismét rájöttél, hogy mennyire fontos vagyok neked? – megráztam a fejemet. – James, ezt már egy éve is eljátszottuk. És akkor be is vettem. Mégsem jutottunk sehova. – láttam, arca mennyire csalódott és kétségbeesett. Torkára fagyott a szó. – Amikor először elmentem, nem szabadott volna elgyengülnöm. Sajnálom. Akkor tisztán láttam mindent. Ha akkor erős maradok, mostanra már újra normális, kiegyensúlyozott életünk lehetne…

- Ugye ezt most nem mondod komolyan?!? – arca tele volt fájdalommal. – Tényleg azt hiszed, hogy tévedés volt újra együtt lennünk? Hogy értelmetlen volt ez az egész? És mindezt azért, mert még nem vettelek el? – kétségbeesésében ellentámadásba lendült.

- Igazad van. – bólintottam néhány másodperc után. – Örülök, hogy hittem neked. – néztem a szemébe, amelyben mintha a reményt láttam volna felcsillanni. – Ha akkor nem jövünk megint össze, akkor most Ő sem lenne. – simogattam meg a hasamat. James arcán apró mosoly futott át, de aztán vonásai ismét szomorúságról és zaklatottságról tanúskodtak.

- Ha miattam nem…akkor gyere vissza a gyermekeink miatt… - lendült újabb támadásba. – a kicsiknek család kell…és ott van Jimmy is…

- Ez az egyik ok, amiért nem mehetek vissza. – szakítottam félbe. – Ez már nem rólam szól és nem is rólad. Csakis róla… - néztem le.

- És talán nem az a legjobb neki, ha szerető családban nő fel? – csattant fel James.

- Nem olyan családot álmodtam meg neki, ahol azt látja az édesanyján, hogy boldogtalan….hogy valami nem stimmel. És tudom, hogy ez az én hibám. Hónapok óta próbálom magamban elnyomni ezt az érzést, de egyszerűen képtelen vagyok rá! – fakadtam ki. – Egyszerűen képtelen vagyok elviselni a tudatot, hogy mindazok ellenére, amit együtt végig csináltunk, csak egy ócska utánzat legyek számodra…hogy kevesebb legyek, mint Ő volt.

- Audrey, Ő volt az első szerelem az életemben…kérlek értsd meg!

- Ne, ne James! – intettem a kezemmel. – Mindig is nagyon jól értettem. Nem a megértésével volt bajom, hanem az elfogadásával. – mondtam ki az igazságot. – De én már nem számítok, ez nem is érdekel. – hessegettem el az egészet. – De a gyermekünk… - folytattam. – Soha nem akarom, hogy azt érezze, ő kevesebb, mint Jimmy, pusztán csak azért, mert én vagyok az édesanyja, nem pedig Julie…

- Mi?!? Audrey, komolyan gondolod, amiket mondasz? – gesztikulált hevesen. – Te tényleg azt hiszed, hogy különbséget tudnék, vagy akarnék tenni a gyerekeink között? – láttam rajta, mennyire felháborítja a feltételezés.

- Ugyan miért ne, ha már az édesanyjukkal is megtetted? – ez ütött. Fáradtan hanyatlott vissza a kanapéra, ujjaival zilált hajába túrt. Arcát tanulmányoztam, fáradt, karikás szemeit, az arccsontját, amely arról tanúskodott, hogy bizony lefogyott pár kilót. Ismertem már annyira, hogy tudjam, komolyan emészti magát. Nem akartam bántani, de meg kellett vele értetnem, miért vagyok képtelen tovább folytatni ezt az egészet. – Én…én nem akarok eltűnni az életedből. Sajnálom, hogy csak így eljöttem, de…de nyugalomra volt szükségem. Nem akartam, hogy a kicsi érezze bennem a mindennapi feszültséget. Nem akartam, hogy bármi rossz történjen vele. – magyarázkodtam. – Az elmúlt másfél hónap egy részről nehéz volt, más részről viszont… - egy nagyot sóhajtottam – megnyugtató, felszabadító. Végre nem az járt a fejemben, hogy mikor kérsz meg…hogy kellek-e neked. Nem emésztettem magamat semmin, lezártam magamban az egészet. Csak a kicsire koncentráltam és ez…ez átsegített mindenen.

- Miért…miért nem mondtad meg, hogy terhes vagy? – kérdezte néhány pillanat múlva.

- Mert tudnom kelletett, hogy vajon nélküle is kellek-e neked. – mondtam meg őszintén. – Egészen biztos voltam benne, ha tudnád, hogy terhes vagyok, becsületből mindenképpen elvennél és ezzel az okkal nyugtatnád a lelkedet, hogy ne érzed úgy, megszegted a Julienak tett fogadalmadat. – James nem szólt semmit, csak ült ott, romjaiban. – És igen, el akartam mondani. – nyeltem egy nagyot az emlékek hatására. – Még most is álmodok róla néha…te azon az estén megkéred a kezemet, én pedig elmondom, hogy gyereket várok… - egy kis szünetet tartottam. – Ez lett volna a tökéletesség, amire vágytam. – És még mindig csönd. Láttam James arcán, hogy teljesen meg van semmisülve. – Én nem szeretném tőled eltiltani a kicsit. Te vagy az édesapja és tudom, hogy szeretni fogod. – próbáltam némi lelket önteni belé. – És én sem bujdosok többé. Beszélhetünk, írhatsz vagy hívhatsz nyugodtan. – láttam, hogy James szeméből könnyek folynak végig meggyötört arcán.

- És mégis mit mondjak Jimmynek? – kérdezte elfúló hangon. Éreztem, hogy görcsbe rándult a gyomrom.

- Eddig mit mondtál neki? – kérdeztem, mikor végre tudtam beszélni.

- Meséltem neki a babáról…azt mondtam, hogy most pihenned kell, ezért nem tudsz velünk lenni. – egy nagyot nyelt. – Nagyon szomorú, hogy még csak el sem búcsúztál tőle. – pillantása tele volt szemrehányással. – Nem tudom, meddig hiszi még el, amit mondok. Abban sem vagyok biztos, hogy még nem gyanakszik. Látja rajtam, hogy baj van…

- Én…én sajnálom. – mondtam őszintén. – Sajnálom, hogy ő az ártatlan elszenvedője ennek az egész helyzetnek.

- De nem kellene így lennie! – vágott a szavamba James. – Szeretlek téged, te is szeretsz engem és nemsokára gyerekünk születik…hát nem ez az , ami fontos? – egy nagyot fújtattam, majd egy párnát tettem a derekam mögé.

- James, amikor a tóparton voltunk, elmondtad nekem, hogy egy rendes párt az örömök, a fájdalmak, a mindennapok problémái egyre közelebb hozzák egymáshoz, építik a kapcsolatukat. Nos lehet, hogy veled és Julieval így is volt. De a kettőnk kapcsolatára ez egyáltalán nem igaz. Minket minden egyes probléma csak még távolabb lökött egymástól. Ezt te is nagyon jól tudod. – mondtam, de ő csak tagadóan rázta a fejét. Egy nagyot sóhajtottam. – Tudod, amikor megismertelek…az első pillanattól szerettelek. – torkomban gombóc nőtt, nagyon nehéz volt folytatnom. – Rajongásig szerettelek. Ahogyan egy tinilány rajong élete első szerelméért. És nagyon jól tudom, hogy te is így éreztél Julie iránt. – néztem rá könnyes szemekkel. – Mindig azt mondogattam magamnak, hogy egyszer majd engem is így fogsz szeretni…komolyodik, mélyül majd a kapcsolatunk, ahogy te magad is mondtad. – megráztam a fejemet. – De végül én lettem az, akinek megváltoztak az érzései. – James hallgatott. – Amikor újra összejöttünk, és együtt éltünk, akkor valahogy lehiggadtam. Családanya lettem, háztartással és a mindennapok problémáival. Azt hiszem, nekem akkor érkezett el az a pillanat, ami nektek Julieval. Úgy éreztem, hogy egy család vagyunk. Akkor kezdtem igazán arra vágyni, hogy megkérd a kezemet…hogy a feleséged legyek. – tártam elé az érzéseimet. – De amikor…amikor jöttek a csalódások…amikor úgy éreztem, hiába teszem ki a lelkemet, akkor sem kellek majd igazán…nos, az megkeserített mindent.

- Audrey, TE keserítettél meg magadnak mindent! – fakadt ki James. – Szép, kiegyensúlyozott, boldog életet éltünk. – bizonygatta.

- Igen, igazad van. – bólintottam. – Tényleg én vagyok az oka annak, hogy nem tudok örülni annak, ami van. – Adtam igazat neki. – De sajnos képtelen vagyok túllépni ezen. Tényleg az én gyengeségem. Felépítettem magamban egy világot kettőnkről és nem tudom kevesebbel beérni.

- Nem is kell! Szeretnélek elvenni. Ezzel kezdtem, mikor leültünk ide, csak te…

- Én már nem szeretnék a feleséged lenni. – súlyosan törtek elő belőlem a szavak. Láttam az arcára kiütköző meglepetést és zavarodottságot. – Már nem érzem azt, hogy kettőnknek együtt kellene élni. Amikor láttam az arcodat…hogy milyen háború dúl még most is benned, mindazok ellenére, amit együtt végigcsináltunk, akkor…akkor végleg összeomlott bennem minden kettőnkkel kapcsolatban. Eltűnt a ragyogás, a szerelem, a remény. Szinte idegennek láttalak. – még a magam számára sem fogalmaztam meg ilyen tisztán az érzéseimet, félelmetes volt kimondani őket. – Visszagondolva hazugságnak és csalásnak tűnik minden. Ott a tóparton azt mondtad nekem, hogy elveszed a nőt, akit szeretsz…Azt hiszem ez egyértelmű. – James nagyot sóhajtva, idegesen simította végig a homlokát. – Nem akarom azt gondolni, hogy akkor szándékosan hazudni akartál nekem. Tudom jól, akkor úgy gondoltad, úgy érezted, hogy kis idő múlva majd kellőképpen megszeretsz. De akkor is hiba és…és aljas dolog volt annyi mindent ígérned. – egy nagyot nyeltem, majd kimondtam azt, ami a legfájdalmasabb volt. - Soha többé nem tudnék hinni a szavadnak.

- Audrey, ne mondj ilyeneket! – túrt James idegesen a hajába. – Tudom, hogy még mindig ugyanúgy szeretsz, csak most mérges vagy és csalódott. – bizonygatta. – Tudom, hogy igazad van és meg is érdemlem, de ettől mi még összetartozunk. – néhány nagy levegőt vett, majd mikor nem reagáltam, folytatta. – Nagyon szeretlek téged és a babát is nagyon szeretem. – csuklott el a hangja.

- Tényleg? – emeltem rá kétkedőn a szememet. – láttam rajta, mennyire szíven üti a kérdés. – Én már abban sem vagyok biztos, hogy szeretted volna őt egyáltalán. – láttam, ahogy James elsápad. – Pont jókor jöttek számodra a hirtelen feltámadt anyai érzéseim. Jól jöttek Jimmy és a lánykérés miatt is. Örültél, hogy így még tökéletesebb anyja leszek Jimmynek és közben elterelem a figyelmemet a nyilvánvaló tényről, hogy eszedben sincs megkérni. Gondolom az, hogy gyereked legyen tőlem nem volt túl nagy ár azért cserébe, hogy ne rugózzon folyamatosan ezen az agyam…

- Audrey, ezt azonnal fejezd be! – emelte fel a hangját James. – Mégis…mégis mit gondolsz te rólam?!? Tényleg ilyennek látsz? Tényleg ez vagyok én? – remegett a hangja az idegességtől. – Ha nem veszlek el, akkor már nem is szerethetlek és nem is akarhatom, hogy legyen közös gyerekünk? Hmmm? Te tényleg így gondolod?  - szemei választ követeltek.

- Én már nem tudom James, hogy mit higgyek. Valamiért úgy érzem, hogy soha nem játszottál nyílt kártyákkal. Vagy legalábbis felém nem. Visszagondolva biztos vagyok benne, hogy Helen akkor távolodott el tőlünk, mikor beszéltél neki a kétségeidről. – láttam James arcán, hogy nem tévedek. – Előtte sokat beszélgettünk, de azután már kínosan kerülte a helyzeteket, mikor beszélhetnénk. Szerintem ő már akkor tudta, hogy mi lesz ennek a vége és nem akarta végig asszisztálni. – fájt erről beszélnem. Helennel mindig nagyon jó volt a kapcsolatom, de az elmúlt hónapok, mikor eltávolodott tőlem, nagyon mélyen érintettek. Tudnom kellett volna, hogy miről is van szó.

- Audrey, azt szeretném, hogy haza gyere. – kezdte lassan, kimérten, a szörnyű vádak súlyával a lelkén, anélkül, hogy bármit is reagált volna arra, amit mondtam. – Nagyon szeretlek téged és a babát is nagyon szeretem. – szavaiból áradt a kétségbeesés. Úgy kérlelt, hogy bele remegett a szívem. – Azt szeretném, hogy haza gyere velem. – ismételte meg újra. – Szeretném, ha adnál nekünk még egy esélyt. Ha nem kettőnk miatt, akkor a gyermekeink miatt. – karikás szemeit kétségbeesetten emelte rám. El kellett kapnom a tekintetemet, hogy ellen tudjak állni. – Szeretnék reggel melletted ébredni…együtt nevetni, együtt várni a kicsit... tudod milyen érzés úgy lefeküdni, hogy nem vagy mellettem? Hogy az illatod még ott van a párnán…hogy a gyermekünk számomra csak egy ultrahangos felvételen létezik? – láttam, hogy ajkai megremegnek. – Tudom, hogy fájdalmat akartál okozni vele. Hogy azt érezzem, amit te is éreztél. – arcom lángba borult a tényre, hogy James ennyire belém látott. – Hidd el, sikerült elérned, amit akartál. És ez most nem szemrehányás. Megérdemeltem. Igazad volt. Megértem, hogy el kellett jönnöd, hogy nem bírtál otthon maradni. És azt is megértem, ha még gondolkodni szeretnél egy kicsit. Csak azt az egyet kérem, hogy azt is gondold át, amit én mondtam. – kezével az enyém után nyúlt, ujjait az enyémekbe kulcsolta, majd a hasamra simította. – Nagyon várunk haza titeket. – mondta halkan, én pedig kényszeredetten bólintottam.

- Jimmy most a szüleidnél van? – váltottam gyorsan témát.

- Igen. – válaszolt James, majd reflexszerűen az órájára nézett.

- Akkor menj érte. Nemsokára már ágyban lenne a helye. – bontakoztam ki ujjainak fogságából.

- Nem sietek, igazán ráérek. Jimmy akár ott is aludhat anyáéknál. – szabadkozott, mikor látta, hogy felállok a kanapéról.

- Menj csak nyugodtan, James. Most…most elég volt ennyi. – mondtam sután. – Vidd haza Jimmyt és mond meg neki, hogy…hogy… - nem tudtam, hogyan fejezzem be a mondatot. „mond meg neki, hogy szeretem??? Elhagytam minden búcsú, magyarázat vagy jó szó nélkül. Nincs jogom azt üzenni, hogy szeretem.” – futott át az agyamon. – Ne mondj neki semmit. – sóhajtottam szemlesütve. – Csak megzavarná.

- Örülne, ha hallana rólad. – mondta James, mikor már az ajtónál álltunk. – Megmondom neki, hogy szereted és hiányzik neked. – mosolygott rám szomorúan. Egy nagyot nyelve bólintottam.

- Köszönöm, és öleld is meg a nevemben.

- Persze. Nagyon fog örülni. – mosolygott rám újra, majd így, a búcsúzáshoz közeledve ismét csend ereszkedett közénk.

- Jaj, amíg el nem felejtem… - ragadtam magamhoz egy papírt és egy tollat. – tessék, ez az új mobil számom. – körmöltem le gyorsan, majd felé nyújtottam.

- Köszönöm. – vette át felcsillanó szemekkel. – És hívhatlak is? – erőltetett arcára egy mosolyt.

- Igen, persze. – válaszoltam. – Nem fogok újra eltűnni, ígérem.

- Az nagyon jó lenne. – láttam rajta, hogy megkönnyebbült. – És…és esetleg el is jöhetnék újra? – kérdezte félve. Egy nagy levegőt vettem.

- Persze. Majd…majd megbeszéljük, hogy mikor. – bólogattam zavartan. – Várj, van még valami… - léptem vissza a nappaliba, majd kihúztam a komód egyik fiókját. – Tessék. – nyújtottam James felé a DVD lemezt. – A múlt héten voltam genetikai ultrahangon. Vannak 4D-s felvételek is a kicsiről. Tisztán látszik minden kis vonása. – lelkendeztem. – De azt még nem volt hajlandó elárulni, hogy kisfiú-e vagy kislány. – mosolyogtam rá, de láttam, hogy James ismét magába fordul. – De teljesen egészséges, megfelelően növekszik, szóval minden rendben van vele. – próbáltam jobb kedvre deríteni. – Már el akartam küldeni, csak még nem jutottam el vele a postára. – szabadkoztam, de semmi reakció. – Sajnos…sajnos itt nincs lejátszóm, hogy megnézzük. – mondtam lehajtott fejjel, mikor érzékeltem, hogy ebből a helyzetből képtelenség jól kijönni.

James úgy jött most ide, hogy ha minden jól megy, mind a hárman haza megyünk. Azt hitte, visszakapja a párját, de az egyetlen dolog, amit magával vihet, az egy DVD felvétel.

- Köszönöm. – mondta, majd a zsebébe tette a lemezt, amely számára a gyermekét jelentette.

- Tudod…visszaszámoltam, és…és szerintem a Jessica esküvője utáni éjszakánk bizonyult ennyire sikeresnek. – nevettem zavartan. 

- Hát nem lepődnék meg. – mosolygott James szomorú szemekkel. – Az egy különleges éjszaka volt. – ennek említésére végig futott rajtam a forróság. – Az a ruha úgy látszik csodákat tett. – mondta végül.

- Igen, úgy látszik. – nevettem zavartan. – Szegényt akkor vettem föl először és utoljára. Nem nagyon sikerült vigyáznom rá.

- Most is ott lóg bent a szekrényedben. – Ez nagyon meglepett. – Addig nem nyugodtam, míg nem találtam egy olyan tisztítót, ahol csodát tudnak tenni.

- Hát ez…ez igazán…nagyon kedves tőled. – nem is tudtam, mit mondhatnék erre. Zavartan nevetgéltem. Aztán újabb csend következett.

- Féltem…féltem, hogy nem akarod őt…hogy már nem akarod a babát. – mondta rövid szünet után.

- Miért gondoltad ezt? – kérdeztem értetlenül.

- Zoé…Zoé olyasmit mondott, hogy meg akarsz…meg akarsz tőle szabadulni.

- Ahhh, Zoé hülyeségeket beszél, ha elönti a vörös köd az agyát. – morogtam. – Soha nem tudnám bántani. – mondtam, miközben könnyes lett a szemem. – Azok után, hogy olyan sokáig vártam rá. – mosolyogtam, miközben a hasamat simogattam. – Minden, ami jó volt kettőnkben, a kapcsolatunkban, az ott van benne. – láttam, hogy James szeme ismét elfátyolosodik.

- Akkor én most…akkor én most megyek. – fogott bele James a búcsúzkodásba, vagy inkább a menekülésbe. Éreztem, próbálja tartani magát, nem akar egy nagyjelenettel ismét elijeszteni. Közelebb hajolt, de látta távolságtartásomat, ezért csak egy apró csókot nyomott az arcomra, majd kilépett az ajtón…

…én pedig végig bőgtem az éjszakát.