Negyvenkettedik fejezet - Töréspont

Negyvenkettedik fejezet

Töréspont

Az esküvő, és az újbóli egymásra találásunk után, a nyugalom és béke időszaka köszöntött rám. James szavaiból, szemének csillogásából azt olvastam ki, hogy kellek neki, csupán csak a megfelelő pillanatra vár…így vártam én is.

Lassan eltelt a nyár, voltunk nyaralni hármasban Jimmyvel és kettesben is elmentünk néhány napra. Volt romantika, gyertyafényes vacsora, naplemente…de gyűrű, az nem.

- A születésnapodon! – mondta izgatottan Jessica, akinek lelkesedése és javíthatatlanul pozitív hozzáállása mindig erőt adott nekem. – Biztosan akkor szeretné megkérni a kezedet. – biztatott. - Hiszen az a dátum az évfordulótok is egyben. – magyarázta Jess, de mégis olyan érzésem volt, hogy nem csak engem, hanem saját magát is próbálja meggyőzni.

- Lehet… - válaszoltam minden meggyőződés nélkül. Egy hét volt a születésnapomig, számomra pedig egyre sürgetőbb lett a kérdés. Tudtam, hogy ez az utolsó esély. Ha most nem történik meg, akkor már soha nem is fog. Szegény Jessica nem tudhatta, milyen gondolatok száguldoznak most a fejemben, hogy milyen sok is múlik most azon, hogy James megkéri-e a kezemet.

Bőven elég volt, hogy én tudtam…és Zoé. Képtelen voltam róla beszélni Jessicának. Ő ehhez túlságosan is érzékeny volt. Hogyan mondhattam volna el neki, hogy egy hét múlva talán már minden örökre megváltozik?

A hét végére valamilyen ismeretlen oknál fogva úrrá lett rajtam az optimizmus. Tudtam, hogy este megyünk barátainkkal megünnepelni a születésnapomat, bennem pedig egyre csak érlelődtek a szavak, amelyeket ki fogok mondani, újra és újra elképzeltem a pillanatot, James arcát, az új életünk kezdetét…

- Boldog Születésnapot! – tolták elém a lányok a méretes tortát, én pedig teljesen elérzékenyültem. „34” A két gyertya gyönyörű fénybe vonta az ínycsiklandó tortát. Megöleltem őket, majd Jacknek és Peternek is megköszöntem a meglepetést, végül Jameshez fordultam, aki hosszan megcsókolt.

- Én is hoztam neked valamit. – mondta James, majd egy elegáns mozdulattal elővette zsebéből a bordó ékszertartót. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy végre, olyan hosszú várakozás után…

Mindenki lélegzet visszafojtva várta a folytatást. James a dobozkát nézte, majd kinyitotta a tetejét. Mikor előbukkant a gyűrű, éreztem, hogy pillám megrebben, szívem hevesebben kezdett dobogni. Olyan volt minden, mint az álmaimban. Testemet és lelkemet elöntötte a boldogság, már ajkamon voltak a szavak, amelyeket oly régóta ki szerettem volna mondani. De még nem szóltam semmit. Vártam a pillanatot…a térdre borulást…a kérdést…

- Én…én… - kezdte James, ám úgy láttam, hogy torkára fagyott a szó. Csak bámulta a gyűrűt, majd egy nagyot nyelt. – Boldog születésnapot kívánok. – nyögte ki nagy nehezen, mire éreztem, hogy megfagy az arcom. – Láttam…láttam az Aranykorban, hogy nagyon tetszett neked. Gondoltam örülnél neki. – mondta, hangja néha megremegett. Félve nézett a szemembe.

Megállt az idő. Megfagyott minden. Éreztem, ahogy megroppan, összetörik bennem minden. Az életem, a reményem, a világom. Amit James arcán láttam, mindennél jobban fájt. Szenvedett. Szenvedést okozott számára, hogy feltegye nekem a kérdést…hogy képtelen feltenni. Tudta jól, hogy a gyűrűt meglátva egészen másra számítottam…nagyon jól tudta azt is, hogy tisztában vagyok azzal, mi történt most. Meg akarta kérni a kezemet, de végül mégsem tudta megtenni. Ajkai nem tudták kimondani a szavakat, amelyekre a szíve nemet mondott.

Ahogy így néztem, fátyolos, félelemmel, kétségbeeséssel és bűntudattal telt szemeit, szinte sajnáltam. A minket körül ölelő fagyos csendből tudtam ól, hogy mindenkit mellbe vágott ez a fordulat. Lépnem kellett. Próbáltam menteni a menthetetlent.

- Köszönöm. – nyúltam a gyűrű után, miközben óriási önuralommal próbáltam nem sírni. – Élőben még sokkal szebb. – mondtam és gyors csókot adtam Jamesnek. Összeszorítottam a fogamat és az ujjamra húztam a gyűrűt, amely szinte égette a bőrömet. – Valaki tortát? – játszottam tovább a szerepemet, mert most képtelen lettem volna elviselni egy nyílt botrányt. – Jessica? – nyújtottam felé egy szelet tortát. Bárki láthatta, hogy remeg a kezem. Jess értetlenül nézett rám, arcán csalódottságot, felháborodást és szomorúságot láttam. Láttam rajta, hogy sem megérteni, sem elfogadni nem tudja a történteket. Ő mindig is hitt bennünk és Zoé minden ellenérzése dacára hitt Jamesben. Most viszont ide-oda járt a szeme kettőnk között, láttam, hogy tucatnyi kérdés és vádló szó tolul az ajkaira, de túlságosan is feldúlt ahhoz, hogy ki is mondja őket.

- Jessica… - szóltam ismét egy fokkal határozottabban, amire végre reagált és egy kínban érlelt mosollyal vette át a süteményt.

Úgy láttam, még Zoét is sikerült szótlanságra bírni a történtekkel, ám sötéten csillogószeme mindent elárult. Összefonódott a tekintetünk, majd alig láthatóan bólintott.

- Tessék, jó étvágyat mindenkinek. – raktam le végül James és saját magam elé is egy-egy szelet tortát. Láttam, hogy James mindenki tekintetét kerüli. Legszívesebben világgá szaladt volna, ebben egészen biztos voltam.

Fél órán keresztül próbáltam egymagam beszélni a nagy büdös semmiről, miközben azt kívántam, bár lenne már vége ennek a szörnyű estének. Őszintén sajnáltam, hogy barátaimat ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam, mindent megpróbáltam annak érdekében, hogy úgy tűnjek, mintha mi sem történt volna, de az egész helyzet túlságosan is egyértelmű volt.

Először Jessica és Peter búcsúzott el, akik felajánlották Zoénak is Jacknek, hogy haza viszik őket, úgyhogy alig fél órán belül már mindenki kocsiban ült. Menekültek.

- Fáradt vagy? – kérdezte James, mikor az elcsomagolt tortával a kezemben úgy sétáltam az utcán, mintha egy jókora követ tartanék.

- Igen, eléggé. – próbáltam könnyeden válaszolni bár a szívem helyén tényleg egy mázsás kőszikla volt.

- Akkor haza viszlek, hogy le tudj pihenni. Utána pedig elugrok Jimmyért. – mondta James, majd a válaszomat meg sem várva beindította a kocsit és a házunk felé indult. Ekkor jutott az eszembe, hogy James biztosan beszélt szándékairól Helennek…akik valószínűleg már úgy várnak minket, mint jegyeseket…James minden bizonnyal ezt a szituációt próbálja most elkerülni. Igen…ez az este több ember életére is hatást gyakorolt. Nem csak kettőnkére. És ez a felelősség ólomsúllyal nehezedett a szívemre.

Helen

Mikor megszólalt a csengő, izgatottan léptünk az ajtóhoz. A nappaliban már behűtve várt minket a drága pezsgőt, amit egy ilyen, különleges napra tartogattunk.

Széles mosollyal nyitottunk ajtót, ám csak James állt a küszöbön, fejét gondterheltem lehajtva.

- Audrey hol van? – kérdeztem, miközben James sápadt arccal belépett az ajtón.

- Audrey nem jött. – mondta James röviden.

- De…de miért? – néztem rá kétségbeesetten. – Talán nemet mondott? – kérdeztem, bár ahogy kimondtam, azonnal tisztában voltam vele, hogy egészen biztosan nem erről van szó. Tudtam, Audrey mennyire vágyik rá, hogy James megkérje a kezét. Ám ahogy fiam arcát néztem, kezdtem megsejteni a szörnyű igazságot. – James…megkérted Audrey kezét? – hangom színtelen volt, mert szinte egészen biztos voltam a válaszban. James megrázta a fejét. – De fiam…

- Én akartam…tényleg… - bizonygatta. – Már a gyűrű is ott volt a kezemben, de…de egyszerűen képtelen voltam kimondani. – mondta kétségbeesetten. Másodpercekig nem szólt egyikünk sem.

- Azt hiszem, Jimmy már elaludt. Jobb lenne, ha inkább itt hagynád éjszakára. – éreztem, hogy hangom elárulja neheztelésemet és csalódottságomat. Mérges voltam Jamesre úgy, mint még soha. Már egyáltalán nem értettem, hogy mit is akar valójában. Nem kérdeztem őt az okokról, hiszen nagyon jól tudtam, hogy mi vagy inkább ki az, akinek az emléke még mindig gúsba köti. Jól tudtam, hogy ezen semmi sem változtat…és abban is biztos voltam, hogy most már Audrey is tisztában van ezzel.

- Nem, inkább szeretném, ha ma otthon aludna. – lépett be a gyerekszobába.

- Remélem, nem hiszed, hogy Jimmy jelenléte megvéd a magyarázkodástól, vagy a következményektől. – James egy pillanatra megállt, miközben Jimmyt öltöztette és rám nézett. – Audrey nem bolond. És ezt te is nagyon jól tudod. – Ő nem válaszolt semmit, csak karjába vette a már félálomban lévő kisfiát. – Tisztességtelen játékot játszol, ha Audrey Jimmy iránti szeretetére apellálsz. – mondtam még végül, bár nagyon nehezemre esett kimondani ezeket a szavakat.

- Minden rendben lesz. – mondta még futólag James, mielőtt kilépett volna az ajtón. Kiábrándultan, haragtól és könnyektől fuldokolva néztem utánuk.

- Gyere be drágám. Mi nem tehetünk semmit. – húzott be David, majd megölelt.

Egy nagyot sóhajtottam, majd a lefolyóba öntöttem a pezsgőt.

„Nem félsz, hogy csak néhány évre kellesz neki, amíg felneveli a gyereket? Amíg FELNEVELED a gyerekét?...Utána pedig másik nő után néz? Egy olyan után, mint a felesége.”…

” én ismerem a fiamat…Szeret téged, csak képtelen elengedni Julie-t. És ezért áll folyamatosan harcban Önmagával…

” tudom, hogy mindig kétségeim lennének kettőnkkel kapcsolatban.”…” vajon elég jó vagyok-e neked? Hogy szeretsz-e annyira, amennyire Julie-t szeretted? Hogy egyáltalán…egyáltalán TÉNYLEG szeretsz-e?”

„nagyon jól tudod, hogy elveszem azt a nőt, akit szeretek. Akivel megosztom az életemet.”

„Ez a férfi soha nem fog téged feleségül venni. Aki még egy évvel a felesége halála után is karikagyűrűt hord, az nem vágyik újabb házasságra.”

„Ha csupán azért veszi el Audreyt, mert úriember akar lenni, akkor az több, mint szánalmas… Ha egy kicsit is azt szeretné, hogy tudd, tényleg veled akarja leélni az életét, akkor most kellene cselekednie.”

Úgy kavarogtak bennem a gondolatok és az emlékek, mint egy tornádó. Anyám, Helen, Zoé, James…szavaik most mind ott visszhangoztak a fejemben. Láttam magam mögött az utat, amely ide vezetett. Láttam, az ő szemükkel, az ő gondolataikkal kikövezve. Csakis az én hibám volt, hogy végig mentem rajta. Csakis az én hibám volt, hogy tápláltam magamban a reményt.

Mikor haza értem, engedtem magamnak egy kád vizet, bele szórtam a kedvenc fürdősómat, majd elmerültem. Elmerültem a kényeztető meleg víz és a kétségbeesés hullámaiban. Tudtam jól, hogy vége. Már nem is csalódottság volt bennem, csak óriási üresség. Üresség James és a közös életünk iránt. Tudtam, hogy itt van a pillanat, amikor szembe kell néznem a tényekkel és végre cselekednem kell.

Nem ilyen befejezésre számítottam…amikor újra lepörgettem magam előtt a megálmodott filmet, éreztem, hogy könnyek homályosítják el a szememet…”Annyira tökéletes lett volna…annyira tökéletes lett volna minden…” Reggel még őszintén reméltem, hogy ma a közös életünk egy teljesen új irányt vesz majd. Most viszont biztosan tudtam, hogy életünk két külön irányba indul tovább.

- Audrey… - hallottam James tompa hangját, majd az ajtó csukódását az előszoba felől. Megtörölköztem és fürdőköpenyben léptem ki a nappaliba. Tudtam, hogy az elkövetkezendő néhány óra életem legnehezebb próbája lesz. El kell fojtanom magamban a fájdalmat, a kétségbeesést, a félelmet…el kell játszanom, hogy minden a legnagyobb rendben van. Hogy minden olyan, mint egy nappal ezelőtt…pedig az egész világom romokban hevert és semmivé vált.

- Szia. – léptem közelebb mosolyogva, majd finoman megcsókoltam Jamest, aki szemeivel kutatta az arcomat. Tudtam, éreztem rajta, hogy ő is fél…retteg. Mert tudja, hogy mit tett. Én viszont nem akartam úgy eltölteni ezt az éjszakát, hogy még az ő félelmét is érzem. Nem akartam beszélni erről az egészről. Azt akartam, hogy úgy tegyünk, mintha mi sem történt volna…olyan távolinak tűnt a reggel… - Vetkőzz le, addig én lefektetem. – suttogtam neki, miközben átvettem tőle a békésen hortyogó Jimmyt. James finoman megcsókolt, aztán eltűnt a hálószobában, én pedig a gyerekszoba felé vettem az irányt. Kínos lassúsággal öltöztettem át Jimmyt, közben pedig könnycseppek folytak le az arcomon. Ő annyira ártatlan volt…én pedig annyira bűnösnek éreztem magamat… - Kérlek, bocsáss meg nekem… - suttogtam neki, miközben betakargattam kis testét.  – Remélem, hogy egyszer majd meg tudsz nekem bocsájtani… - bújtam szorosan hozzá, miközben próbáltam nem hangosan sírni.

Néhány perc múlva hallottam James lépéseit, gyorsan letöröltem arcomról a könnycseppeket és befutottam a fürdőszobába, hogy megmossa kissé az arcomat. „Nem eshetsz ki a szerepedből!” – figyelmeztettem magamat, mikor a tükörbe néztem. Arcomon ismét fáradt, bár kedves mosoly terült szét.

Mikor kiléptem a fürdőszobából, James már várt rám. Láttam, hogy arcomat tanulmányozza, tudtam, ez az a pillanat, mikor próbálja eldönteni, kell-e beszélnie a mai napról…van-e értelme bele kezdeni ebbe az értelmetlen mentegetőzésbe és beszélgetésbe.

- Gyere, menjünk aludni, nagyon késő van már. – fogtam kézen, majd magam után húztam a hálószobába. Ő engedelmesen követett, majd mikor már az ágyban voltunk, karjával szorosan átölelt. Hozzá bújtam, elrejtve arcomat, az érzéseket, amelyek úgy éreztem, szétfeszítik a mellkasomat. Rideg félelem kúszott fel rajtam a gondolatra, hogy utoljára fekszünk most így. Rettegtem a holnaptól, a jövőtől. Féltem James és féltem Jimmy miatt…és magam miatt is. De tudtam, hogy el kell mennem.

Még szorosabban fúrtam arcomat James nyakába és imádkoztam, hogy gyorsan jöjjön el a reggel.

- Szia! – köszönt reszelős hangján Zoé, mikor kinyitottam neki az ajtót. – Hogy vagy? – kérdezte, mire én semmi másra nem voltam képes, csak hogy megrázzam a fejemet. Egy nagyot nyeltem, közben gyorsakat pislogtam, hogy erősnek mutassam magamat. – Meggondoltad magadat? – kérdezte Zoé, mikor feladtam a hiábavaló harcot könnyeim ellen.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Így kell lennie. – bólogattam, mintha csak magamat akarnám meggyőzni. – El kell mennem. – tettem hozzá. Nem mintha bármiért is magyarázkodnom kellett volna Zoénak.

Ő volt az, aki teljes mértékig ismerte mostani helyzetem minden egyes részletét, az okokat, amelyek most erre a lépésre kényszerítenek…és mellettem állt. Nem azért, mert utálta Jamest, hanem mert megértette, mi megy most végbe bennem. Mikor néhány napja beszéltünk a lehetőségekről, bevallottam neki, hogy képtelen leszek tovább folytatni, ha James most sem kér meg. Elmondtam az okát is, Zoé pedig hihetetlen módon egyetlen negatív, „én megmondtam” típusú megjegyzés nélkül vette tudomásul. Csupán csak a segítségét, barátságát és támogatását ajánlotta fel. Tegnap este pedig, mikor összeakadt a tekintetünk tudta, hogy ma reggel itt a helye.

- Összecsomagoltál már? – kérdezte, mire bólintottam, kezemmel a hálószoba felé intettem.

- Jól van. Én leviszem a bőröndöket. Jack itt áll a ház előtt a kocsival. – mondtam, majd tőle szokatlan módon megsimogatta a karomat. – Ne maradj soká, úgy sokkal nehezebb lesz. – tanácsolta, én pedig bólintottam. Bement a hálószobába, majd két gurulós, közepes nagyságú bőrönddel tért vissza. – Biztosan nem lesz szükséged másra? Nem túl nagy az a lakás, de azért minden elférne.

- Nem…nincs másra szükségem. – válaszoltam. És tényleg így volt. A legfontosabb dolgok mind nálam, velem voltak. Minden más századrangú, megvehető dolog. Zoé bólintott, majd kigördült a bőröndökkel.

Kezembe fogtam a levelet, amelyet remegő kézzel sikerült csak megírnom, majd a dohányzóasztalra tettem. A hattyús gyűrűt óvatosan lehúztam az ujjamról és a levél mellé tettem. Ennyi.

Egy óriásit sóhajtottam. Körbe néztem a nappaliban, amely életünk minden egyes napját látta…az otthonom volt. Szemem megállapodott a fotómontázson. Közelebb léptem, majd másodpercekig tanulmányoztam rajta a képeket. Hazugság…szemfényvesztés... A táskámhoz léptem, kivettem belőle egy képet, hosszasan néztem, majd a montázs keretébe tűztem.

- Biztosan jó ötlet ez? – tűnt fel Zoé feje az ajtóban. – Biztosan ezt akarod? – kérdezte.

- Igen. – bólintottam.

- Hát jól van, te tudod… - ingatta a fejét Zoé.

- Igen…mindig is nagyon jól tudtam… - néztem könnyes szemekkel Zoéra. – Gyere, menjünk. – léptem oda hozzá. – Új életet kell kezdenem.

Helen

A tegnapi rideg búcsúnk után James felhívott telefonon és megkért, hogy délután hozzuk el együtt az óvodából Jimmyt. Tudtam, hogy rossz a lelkiismerete és képtelen elviselni haragomat. Beleegyeztem, mert az édesanyja voltam és mert látni akartam Audreyt is.

- És hogy van Audrey? Beszéltetek végülis a dologról? – érdeklődtem, mikor néhány percre megálltunk egy útba eső játszótérnél.

- Nem. Nem beszéltünk róla. – rázta meg James a fejét, miközben arca elkomorult. – De talán…talán nincs is baj. – nézett rám reményteljesen. – Tudom már, hogy milyen, ha Audrey mérges vagy neheztel. De tegnap este nem olyan volt.

- Nem tudom James. – valahogy nagyon nem tetszett nekem ez az egész. – Szeretném, ha neked lenne igazad. – mondtam, de a lelkem mélyén éreztem, hogy nem így lesz.

- Hahó, megjöttünk! – köszönt James, mikor beléptünk az ajtón.

- Szia Audrey! – mondtam én is, közben szememmel őt kerestem. De köszönésünkre csak néma csönd volt a válasz. Jimmy befutott a szobájába, James pedig tanácstalanul nézte körbe a fürdőt, hálót, konyhát…de Audrey sehol sem volt.

- Nézd James, ott van valami… - mutattam a dohányzóasztalon fekvő levélre, amelynek látványától végig futott rajtam a hideg.

James felemelte a levelet, majd olvasni kezdte. Szemei falták a sorokat, arca pedig lassan elsápadt, ahogy a levél végére ért. Tudtam jól, hogy nagy baj van. Kezembe adta az illatos levélpapírt, majd elviharzott. Néhány másodpercig tartott csupán, amíg átfutottam a levelet, amely legsötétebb félelmeimet igazolta.

Mikor felnéztem, James már a fotómontázs előtt állt, amelynek keretébe bele volt tűzve egy kép. Óvatosan kivette, másodpercekig megkövülten nézte, majd leroskadt a kanapéra, szeméből pedig ömleni kezdtek a könnyek.

Nem volt szükség rá, hogy közelebb lépjek, első pillantásra láttam, hogy sejtésem beigazolódott. James sírt, arcán könnyek folytak végig, közben kezével görcsösen szorongatta a fekete-fehér képet…egy ultrahangos felvételt az apró kis magzatról.