Huszonhetedik fejezet - Sakk

Huszonhetedik fejezet

Sakk

Mikor kinyitottam a szememet, hirtelen nem tudtam, hogy hol is vagyok. Aztán minden az eszembe jutott. James mellett feküdtem, fejem a karján nyugodott, kezem pedig a mellkasán, akárcsak az övé, ujjai az enyémekbe kulcsolva. A takaró alatt lábam összefonódott James lábával.

Bár nyitva volt a szemem, nem mozdultam. Nem voltam még felkészülve a pillanatra, amikor reagálnom kell mindarra, ami az éjszaka történt. De tudtam, a zavarodottság, amely most bennem van, nem fog egyhamar elülni. Éreztem James ajkainak finom érintését a homlokomon, ujjainak simogatását a hajamban, tudtam, hogy ő már ébren van. Semmi értelme nem volt tovább színlelnem. Lassan megmozdítottam a fejemet és ránéztem.

- Jó reggelt. -  suttogta halkan, majd megsimogatta az arcomat és megcsókolt.

- Jó reggelt. – válaszoltam, majd elakadt a beszélgetés. Felém fordult, átölelt, majd ujjaival finoman simogatta a hátamat. Most kezdtem csak igazán ráeszmélni meztelenségünkre, ami az este történtek ellenére is némi zavarral töltött el.

- Olyan jó, hogy újra itt vagy. – suttogta, közben pedig csillogó szemmel nézett rám. Képtelen voltam bármit is válaszolni. Soha nem tapasztaltam még kettőnk között ilyen meghittséget, mint ebben a pillanatban és olyan szenvedélyt, mint az éjszaka. Az egész olyan hihetetlen volt…nem akartam hinni a látszatnak. Már képtelen voltam hinni. – Csinálok valami reggelit, csak addig nem akartam kimenni, amíg alszol. – mondta, miután nem érkezett válasz szavaira. – Szerettem volna itt lenni, amikor felébredsz. – Nem mondtam semmit, csak közelebb húzódtam, arcomat a mellkasához dörzsöltem, ajkaimmal megcsókoltam a nyakát. Képtelenség volt ellenállni. Annyira csodálatos volt…annyira vágytam erre. És ez volt az, amitől annyira féltem.

- Éhes vagyok. – suttogtam a fülébe, majd finoman megharaptam a fülcimpáját, ő pedig felnevetett.

- Akkor azonnal ágyba szervírozom a reggelit. – mondta és már indult is.

- Nem, inkább kimegyek. – válaszoltam. – Féltem az ágyat. – vallottam be.

- Jól van, ahogy akarod. – bólintott mosolyogva, majd kiült az ágy szélére. Meztelen volt, de nem csinált belőle problémát. Egy másodperc múlva már rajta is volt az alsónadrág és várta, hogy én is csatlakozzak hozzá.

- Én…én felveszek mindjárt valamit és aztán megyek mindjárt… - szabadkoztam még mindig takaróba burkolózva. Valamiért még mindig nagyon nehezen győztem le a szégyenlősségemet. Ő fejét csóválva mosolygott rám, majd hozzám hajolt és megcsókolt.

- Gyönyörű vagy! – ám látta, hogy ez sem használ. – Hmmm… jól van. – adta fel a hiábavaló küzdelmet. – Akkor előre megyek, de siess! – csókolt meg még egyszer, majd ruganyos léptekkel hagyta el a hálószobát.

Mikor egyedül maradtam, egy nagy levegőt vettem, majd körbe néztem a szobában. Az ágy körül mindenhol ruhák és fehér virágok hevertek, az egész úgy nézett ki, mint egy csatatér. „Megcsinálta. Képest volt és megcsinálta. Végül mégiscsak sikerült elérnie, amit akart.” – simítottam végig fáradtan, alvástól elgyötört arcomon. Mérges voltam magamra. Mérges voltam azért, mert engedtem az érzelmi zsarolásnak, mert engedtem saját álmaimnak és vágyaimnak, mert nem voltam elég erős ahhoz, hogy ellenálljak a kísértésnek. Bár csodálatos volt az éjszaka, de ugyanúgy velem maradt minden kétség. Fáradtan másztam ki az ágy szélére, összeszedtem a ruháimat, lassan felvettem őket, majd néhány percig csak ott ültem. Újra végig játszódtak bennem a szenvedély percei, a szenvedélyé, amelyet azt hittem, Jamesszel soha nem élhetünk át együtt. Még most is beleborzongtam. Annyira csodálatos volt, amelyre nem voltak szavaim. „De vajon neki milyen volt?” – bukott ki belőlem a kérdés. Szeretkezésünk végén a gyönyör már lebéklyózta tagjaimat és eltompította érzékelésemet, már nem voltam biztos benne, hogy vajon James is elérte-e azt a boldogságot, amit én. Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom. Eszembe jutott kettőnk között az a szörnyű párbeszéd néhány hónapja, mikor megvádoltam, hogy ha szeretkeznénk, akkor csak színlelné a gyönyört. Egy nagyot nyeltem. Még csak a lehetősége is elkeserítő és megalázó volt. Aztán észrevettem valamit, félig az ágy alá rejtve, ami minden kétségemre gyógyír lehetett. „Audrey, Audrey ne csináld! Nem lehetsz ennyire beteg!!!” – kiabált egy hang a fejemben. Egy másik hang viszont bizonyságot akart. Szégyenkezve nyúltam le az ágy mellé a használt óvszerért, majd két ujjal megemeltem.

- Visszaaludtál? – jelent meg James mosolygós arca az ajtóban, én pedig hevesen dobogó szívvel ültem fel az ágyon. Hála Istennek onnan nem láthatta milyen beteges dolgot művelek.

- Nem, dehogy… - hebegtem. – Csak…csak megláttam, hogy az egyik fülbevalóm beesett az ágy alá és azt vettem ki. – hazudtam. – Már megyek is, csak beugrok a mosdóban. – próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy fülig vörösödök.

- Oké, várlak! – tűnt el ismét az ajtó mögött, én pedig egy óriásit sóhajtottam. Megkönnyebbült szívvel indultam a mosdó felé.

Bár megnyugodtam az éjszakát illetőleg, abban is egészen biztos voltam, hogy nem szabad ebbe az egészbe újra belebonyolódnom. Pontosan annyira rettegtem a csalódástól, mint amennyire vágytam arra a csodára, amit James ígért nekem. A csalódást már átéltem egyszer, hosszú ideig szenvedtünk mindketten, ez a pillanatnyi csoda viszont ezek után képtelen volt meggyőzni arról, hogy bármi is komolyan megváltozhatott.

- Végre, itt vagy. – húzott magához, majd megcsókolt. Utáltam azért, mert most így csókolt…ennyi érzéssel, szerelemmel és szenvedéllyel. Mert azzal az elhatározással léptem ki a hálószobából, hogy azonnal megmondom neki, nem szeretném újra kezdeni, bármi történt is az éjszaka, ahogyan azt tegnap este is megmondtam neki…ám amikor magához húzott és megcsókolt, újra az övé voltam, a hatalmába kerített és torkomra forrasztotta a szót.

- Mit ennél reggelire? – ölelte át még mindig a derekamat, majd én gyorsan leültem a konyhaasztalhoz, így próbálván szabadulni bűvköréből.

- Nem is tudom. – vontam meg a vállamat. – Van egyáltalán itthon valami? – nevettem fel zavartan.

- Még szép! – játszotta a sértettet. – Dugig van a hűtő! Azt akartam, hogy bármivel tudjak szolgálni, ha itt leszel! – kacsintott rám.

- Ó… - nevettem zavartan. – Csak egy kis pirítóst kérnék vajjal. – adtam le a rendelést, James pedig már repült is. A kenyérpirító kattant, ő pedig már nagy vehemensem vágott fel néhány paradicsomot és paprikát. Úgy éreztem, eljött az én időm.

- James, én…

- Mostantól sokkal több időt fogunk kettesben tölteni. – szakított félbe úgy, mintha fel sem tűnt volna neki, hogy éppen szólni készültem. Ám természetesen nagyon is tisztában voltam vele, hogy pont azért kezdett bele ő is mondandójába, hogy megelőzzön engem, mielőtt valami végzeteset mondanék. – Tudom, hogy nagyon kevés időt töltöttünk kettesben, amikor együtt voltunk. De mostantól ez is másképpen lesz. – rendezte el a tányéron a paradicsom- és paprika darabokat. A kenyérpirító ismét kattant, jelezve, hogy a pirítós készen van.

- James, nagyon kedves, hogy ezt mondod, igazán…igazán jól hangzik, de én nem hiszem, hogy újra bele kellene ebbe mennünk. – próbáltam gyorsan elhadarni, még mielőtt újra félbeszakítana.

- De miért? – kérdezte összevont szemöldökkel, miközben tányérra tette a pirítósokat. – Még mindig nem hiszed, hogy szeretlek? Talán nem volt jó az éjszaka? – kérdezte, rajtam pedig az éjszaka puszta említésétől is meleg borzongás futott át.

- De igen, az éjszaka egyszerűen csodás volt és tökéletes. – ismertem el. – Igazán…igazán megleptél. -  nevettem fel zavartan, mire ő is elmosolyodott. – Soha nem hittem volna, hogy mi így is tudunk szeretkezni.

- Mostantól MINDIG így fogunk szeretkezni. – hajolt hozzám, majd megcsókolt. – De akkor mi a baj? – kérdezte.

- James, én…én nem kétlem, hogy most úgy érzed, szeretsz engem. Esküszöm, hogy hiszek neked. – tettem a szívemre a kezemet, ő viszont gyanakodva nézett rám. – De mi lesz egy hét, egy hónap, vagy fél év múlva? Amikor nap, mint nap látsz, nap mint nap együtt töltjük az időt, esetleg össze is költözünk és pillanatról pillanatra szembesülsz majd vele újra, hogy mennyivel kevesebb vagyok, mint Julie. Mi lesz akkor, James? – kérdeztem kétségbeesetten, szemem elfátyolosodott a kétségbeeséstől. – Akkor majd megint a képembe vágod, hogy Őt szeretted, engem pedig nem? Én pedig érezzem magamat újra egy hülye libának, mert valaha is hittem a csókodnak, az érintésednek, a szavaidnak? – legmélyebb, legsötétebb kétségeim és félelmeim szakadtak most föl bennem, amelyekkel nem tudtam megbirkózni. Láttam James arcán, hogy mindezzel ő is nagyon is tisztában van és talán ő sem tudja a válaszokat. Éppen ezért nem tudja, miként győzhetne meg engem. – Amikor…amikor arról beszélsz, hogy már tudod, milyen mély sebeket ütöttél rajtam… - megráztam a fejemet. – Fogalmad sincs James. Fogalmad sincs. – mondtam, majd felálltam az asztaltól.

- Audrey, kérlek… - lépett utánam James, majd hátulról átkarolt és erősen magához szorított. Nekem pedig hullottak a könnyeim. Néhány pillanatig így álltunk, James ajkaival az arcomat csókolta, majd finoman maga felé fordított. – Audrey, tudom, hogy mennyit kockáztatsz azzal, hogy visszajössz hozzám. De ígérem neked, hogy mostantól minden másképpen lesz. Leginkább azért, mert bennem is minden megváltozott. Szeretlek téged és szeretnék veled és Jimmyvel új életet kezdeni. – megráztam a fejemet, ekkor éreztem csak igazán, mennyire rettegek ettől a helyzettől, az újabb fájdalomtól és csalódástól. Próbáltam tőle elhúzódni. – Jól van, jól van… - próbált csitítani. – Figyelj rám. – fogta meg könnyáztatta arcomat, kényszerített, hogy ránézzek. – Foglaltam néhány napra szobát egy nyugodt kis helyen. Menjünk el oda. Beszélgessünk. Legyünk kettesben. Aztán majd meglátjuk. Csak ennyi. – próbált győzögetni. – Szeretnék veled együtt lenni. Tudom, hogy ez alatt az egy év alatt soha nem mentünk el kettesben sehova. – ettől az újabb ténytől valahogy ismét sűrűbben potyogtak a könnyek a szememből. – De mostantól sokat járunk majd el. Nem azért, mert így helyes, vagy, mert te szeretnéd, hanem mert mindketten szeretnénk. Mert igényem van arra, hogy kettesben legyek veled. – simogatta az arcomat, közben mély hangján kedvesen duruzsolt a fülembe. – Kérlek, add nem kettőnknek ezt az esélyt. Gyere el velem. – győzködött. Próbáltam abbahagyni a bőgést és racionálisan gondolkodni, de egyik keze a derekamnál fogva szorosan ölelt, kék szemei fogságban tartották a tekintetemet, hangja ellágyított, ajkai gyengéden csókolták az arcomat. – Ugye eljössz velem? – kérdezte újra. Én pedig egy nagyot sóhajtottam és feladtam a hiábavaló küzdelmet.

Sakk.