Huszonkettedik fejezet - Megértés

Huszonkettedik fejezet

Megértés

Élvezni az egyesülést…átélni a beteljesülést…egymás karjában elaludni…csak ennyit szerettem volna. Csak ennyire vágytam azzal az emberrel, akit oly régóta szerettem és kívántam már, csak néhány órányi önfeledt tökéletességet majd’ egy évnyi türelemért és megértésért…de természetesen ez sem úgy történt, ahogyan szerettem volna.

Haza mentem és becsaptam magam mögött lakásom ajtaját. Letéptem magamról a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Le akartam mosni magamról az illatát, az emlékét annak, hogy képes volt ezt a számomra oly fontos, különleges eseményt elrontani és a porba hajítani.

Mérges voltam rá és mérges voltam Jimmyre, akiért szintén mindent megtettem, ám pont akkor szólt közbe, amikor végre én is igazán boldognak éreztem volna magamat…

Mikor kiléptem a fürdőszobából, még mérgesebb voltam, mint mikor haza értem. Az agyam folyamatosan járt, egyre jobban felhergeltem magamat. Ezt most valahogy képtelen voltam feldolgozni, nem akart megjönni a jobbik eszem. Kivettem a mobilomat a táskámból, amin láttam, hogy tizenkét nem fogadott hívás van Jamestől. Az ágyra dobtam a mobilt, majd fésülködni indultam, amikor ismét megszólalt. Máskor biztosan hagytam volna csörögni, majd kikapcsolom, amíg magamhoz nem térek, de most olyan mélyen bántottak meg, hogy én is bántani akartam.

- Hello. – szóltam bele a telefonba nem túl barátságos hangon.

- Szia Audrey. – hallottam James hangját a telefon végéről. Minden bizonnyal meglepte, hogy ezúttal felvettem a telefont. Én csak…én csak szeretnék elnézést kérni…nem tudom neked elmondani, hogy mennyire sajnálom, ami történt. Én…én azt szerettem volna, hogy tökéletes legyen. Tudom, milyen régen vágytál már rá…és én is nagyon szerettem volna már veled lenni…

- Akkor talán megoldhattad volna, hogy legalább ezen az estén kettesben legyünk. – nyeltem nagyot.

- Ha előre megterveztem volna, akkor biztosan így teszek. – védekezett. – De az este…az annyira spontán volt…annyira váratlan. Még számomra is. És ettől volt olyan csodálatos.

- Igen, minden bizonnyal az lett volna. – javítottam ki. – De igen kevés lány nevezné az olyan első szeretkezést csodásnak, aminek a felénél ott hagyják, mintha semmit nem számítana az, ami éppen történik.

- Tudom, hogy semmi olyat nem tudok mondani, amitől most megenyhülnél. – hangján éreztem, hogy szenved. – Nem várom, hogy megértsd. De születése óta egyedül gondoskodom Jimmyről. Ha meghallom, hogy sír…neki csak én vagyok. És én próbálom úgy helyettesíteni az édesanyját, ahogy csak tudom…ha szüksége van rám…

- Hát képzeld el, nekem is CSAK TE vagy! – kiáltottam bele a telefonba. – Az este nekem is szükségem lett volna rád. – emeltem fel a hangomat. Tudtam, éreztem, hogy a hetek, hónapok óta visszafojtott gondolatok és érzések pillanatokon belül előtörnek belőlem. – Én…én úgy érzem mindent megtettem. MINDENT és még annál is többet. Érted és Jimmyért. Állítom, hogy nincs még egy nő, aki így elfogadta volna, hogy ő csak az örök harmadik lehet egy férfi szívében. És tényleg…tényleg csak annyi viszonzást várnék el néhanapján, hogy egy órára úgy érezhessem, hogy én vagyok az első. – éreztem, hogy hangom hisztérikus magasságokba tör, de nem érdekelt. – Hogy amikor a férfinak, akinek a lelkemet kiteszem, odaadom magamat…ahogyan még senki másnak, akkor ne hagyjon ott, mint valami félig használt tárgyat, hanem legalább egy órát adjon nekem az életéből…nem többet, csak ennyit! – ordítottam. – Hogy legalább egy kis időre úgy érezzem, hogy én is jelentek valamit! Azt hiszed talán, hogy nekem olyan könnyű volt hónapokon keresztül türelmesnek lenni, a te lelki békéddel és fájdalmaddal törődni, miközben én is tele voltam kétségekkel és fájdalommal? Hidd el, nagyon nehéz akár melletted, akár a gyerekszobában, akár az ágyban úgy érezni, hogy akár a lába nyomába is érek a feleségednek. Na persze ez kit érdekel, ugye? Ez természetes, hiszen ezt vállaltam. Te pedig nem vállaltál semmit. Az a hülye majd úgyis mindent elvisel, mert oda van érted, ugye? – mély csönd volt a telefon túlsó végén.

- Ne haragudj. – suttogta halkan, néhány másodpercnyi hideg csend után. – Azt hiszem, soha nem gondoltam bele igazán, hogy milyen nehéz lehet neked. – hangja mély szomorúságról tanúskodott. – De ígérem neked, hogy mostantól másképpen lesz. – valamiért az ilyen ígéretektől inkább harag gerjedt bennem, mint remény.

- Tudod…tudod, amikor Jimmy felsírt, akkor…akkor utáltam…úgy bántotta a fülemet a hangja, hogy azt hittem, kiugrok az ablakon. – egyszerű lenne azt színlelni, hogy csak azért mondtam ezt neki, hogy bántsam. De nem. Be kellett, hogy valljam magamnak, akkor tényleg ilyen érzések lettek úrrá rajtam. Mindketten hallgattunk egy ideig, majd James szólalt meg.

- Lehet…lehet, hogy most nem kellene tovább fojtatnunk ezt a beszélgetést. Majd inkább holnap. – a szomorúság a hangjában kicsit magamhoz térített. Egy nagyot nyeltem.

- Igen. Igazad van. – válaszoltam higgadtan.

- Holnap munka után felmegyek hozzád, jó?

- Jól van, várni foglak. – feleltem, miközben mélységes bánat lett úrrá rajtam. Kinyomtam a telefont, majd összegubóztam az ágyon.

- Szia! – köszönt James, mikor ajtót nyitottam neki. Arca kedves volt, bár nagyon szomorú.

- Szia! – válaszoltam egy apró mosollyal, majd kinyitottam az ajtót. Belépett, majd idegesen megállt a nappaliban. Azonnal feltűnt, hogy nem adott csókot. Egy nagyot nyeltem.

Az éjszaka rengeteget gondolkoztam a tegnap este történtekről és arra jutottam, hogy a véletlenek szörnyű összejátszása folytán történtek úgy a dolgok, ahogyan végül történtek és James volt az egészben a legkevésbé hibás. Az egész helyzet tényleg teljesen váratlanul, spontán alakult ki, még csak esély sem volt rá, hogy kettesben lehessünk. Jimmy pedig nem rossz kisfiú és nem is valami rossz szellem szállta meg. Efféle „balesetek” egy normál házasságnál is előfordulnak. Már tisztán láttam, hogy kissé túlreagáltam az egészet. De azért azzal is tisztában voltam, hogy valahol igazam is van, lehetnek jogos kéréseim és elvárásaim. James is jól tudta, hogy milyen fontos nekem ez a dolog, ő is azt akarta, hogy tökéletes legyen. És azt is nagyon jól tudja, hogy milyen sok dolog áll igen távol a tökéletestől a kapcsolatunkban. Azt hiszem, igazán érthető, hogy ezen most kiborultam…

Mind a ketten ott álltunk némán, mind a ketten azt vártuk, hogy a másik kezdjen bele a mondókájába, de láthatóan egyikünknek sem akaródzott. Én szokás szerint ujjaimat tördeltem, James pedig a hajában turkált.

- Sajnálom…sajnálom, hogy tegnap olyan durva voltam a telefonba. Olyan dolgokat is mondtam, amit nem kellett volna. Ne haragudj. – kezdtem bele én, mikor már kellőképpen idegesített szótlanságunk. Láttam Jamest nagyon meglepte, hogy végül én szólaltam meg előbb. Egy nagyot sóhajtottam. – Én tudom…tudom, hogy neked már egyszer…megadatott az életedben a tökéletesség. Egyszer már felépítettél egy kapcsolatot a nulláról, megismerhetted, hogy milyen a szerelem, milyenek azok az első hetek és hónapok, amikor nem tudsz betelni a másikkal és legszívesebben a táskájába bújnál, hogy mindig vele lehess. Ott volt az az idő, amikor eljártatok szabadon szórakozni, moziba, vacsorázni és táncolni, aztán haza mentetek és szeretkeztetek. James, te ismered ezeknek az időszakoknak az összes csodáját. De én nem. – magyaráztam, miközben egy nagyot nyeltem. – Láttam az arcán, hogy mélyen elgondolkodik. – Azt hittem, hogy legalább azt az egy dolgot megkaphatom…úgy élhetem át, ahogyan mindig is álmodtam róla. Csak ennyit szerettem volna. – éreztem, hogy szemem tele lett könnyekkel. – És elismerem, hogy nem a te hibádból, de ez is meghiúsult. És ez most nagyon…nagyon mély sebet ejtett rajtam. Nem tehetek róla, de így van. - Hajtottam le a fejemet. – Úgy éreztem, én már eleget beszéltem. Inkább csak éreztem, mint láttam, hogy James hozzám lép, majd megsimogatta az arcomat és finoman megcsókolt. Ez a csók eszembe juttatott mindent, mindent ami szép volt a tegnap estében.

- Ne haragudj… - suttogta. – Én sem így akartam. – ölelt magához szorosan.

- Talán nem kellene tovább próbálkoznunk… - szakadt ki belőlem.

- Ugyan, mi már nem csak „próbálkozunk”. – duruzsolta a fülembe.

- Nem úgy gondoltam. – szabadultam ki az öleléséből. – Talán ezt az egészet nem kellene tovább erőltetni. – néztem a szemébe és egy nagyot nyeltem. Láttam, hogy arca megdermed.

- Ugye ezt most nem mondod komolyan? – simogatta ujjaival az arcomat, kék szemeit az enyémekbe fúrta.

- Nem tudom… - válaszoltam. – Nagyon fáradt vagyok. – néztem rá könnyes szemekkel. – És tudom, hogy te is nagyon fáradt vagy. – pillái megremegtek, miközben tekintete nem engedte el az enyémet. – Csak bántjuk egymást…elszívjuk egymás energiáját. Ha minden rendben lenne és ha tényleg szeretnénk egymást, akkor ez nem így lenne. Akkor nem görcsösen, csikorgó fogakkal lennénk egymás közelében és nem hulla fáradtan feküdnénk le este. – Kétségbeesetten néztem rá. – James, én belátom, hogy ez nem megy. Nem a te hibád és nem is az enyém. Szerintem ne húzzuk tovább, inkább…

- Ne!!! Audrey! Fejezd be! – kelt ki magából James és szó szerint befogta a szájamat. Óriásira kerekedett szemekkel néztem rá.

- Ne mondj nekem ilyeneket, kérlek! – mondta kétségbeesetten. – Tegnap éjszaka nem fogcsikorgatva voltam veled, nem azért mert kényszer volt, hanem mert, ahogy ott álltál a szobában…ahogyan néztél…még soha nem láttalak ilyen gyönyörűnek és izgatónak. Régóta nem éreztem már annyira, hogy élek, mint amikor tegnap veled voltam. Úgy éreztem, hogy újra életre kelek a karjaidban. – a szemembe ismét könnyek gyűltek. James lassan levette kezét a szájamról. – És meggyőződésem, hogy akkor sem szívtad volna le az energiámat, ha órákon keresztül szeretkezünk. – halványan elmosolyodtam. – Szerintem most már minden rendben lesz, sínen vagyunk… - suttogta, majd megcsókolt. – Többet leszünk kettesben, több lesz a mozi, a vacsora, a tánc, a szeretkezés… - sorolta miközben apró csókokat váltottunk. – Ne adjuk fel most. Most már ne. – szemei nem tűrtek ellentmondást. – Egy nagyot nyeltem és bólintottam. – Helyes. – mosolygott rám, majd újabb csók következett. – Elvittem Jimmyt Anyáékhoz. Mit szólnál, ha ma itt aludnék…miután álomba ájultál a gyönyörtől… - harapott az ajkába. Nevettem, közben megráztam a fejemet.

- Nagyon…nagyon csábító ajánlat, de most nem vagyok túl jó passzban, inkább kialudnám magamat. – Láttam James arcán, hogy nem boldog a választól, bár számított erre.

- És ha csak itt aludnék? Nem foglalok sok helyet… - próbálkozott újra, csókolta meg az arcomat.

- Most…most jobb lenne egy kicsit egyedül. – simogattam meg az arcát. Ő egy nagyot sóhajtott, majd feladta a harcot.

- Holnap hivatalosak vagyunk Anyáékhoz ebédre. Elmegyünk, vagy mondjam le? – kérdezte.

- Jaj, tényleg. – csaptam a homlokomra. – Ne, ne mond le. Holnapra újra összerakom magamat. – bizonygattam.

- Jól van. – bólintott. – Akkor holnap majd beugrom érted, jó?

- Oké! – mosolyogtam rá. – Addigra kisimult leszek, ígérem.

- Esküszöm neked, hogy egy órán belül roppant kisimulttá tudnálak tenni… - suttogta a fülembe, majd olyan szenvedélyesen csókolt meg, mint tegnap, simogatása édes dolgokat juttatott eszembe…és a kiábrándító véget is.

- Tudom. – bontakoztam ki az öleléséből. – De most tele vagyok negatív érzésekkel…szeretném…szeretnék veled úgy szeretkezni, úgy neki kezdeni, hogy közben csak pozitív dolgok járnak a fejemben…úgy, hogy nevetek…hogy együtt nevetünk…és ez most nem egy olyan pillanat. – magyaráztam. – De hidd el, én szeretném a legjobban, hogy ez nemsokára megvalósuljon. – bizonygattam, mire láttam, hogy megenyhül.

- Holnap itt leszek érted. – mondta, majd még egy apró csókot adott.

Óriási sóhaj hagyta el a testemet, mikor kilépett az ajtón. Tényleg nagyon fáradt voltam. De megígértem neki, hogy holnapra összerakom magamat. „Hátha valami megváltozik holnaptól. Hátha holnap egy új szakasz kezdődik a kapcsolatunkban.” – gondoltam, miközben lefekvéshez készülődtem.

Megnyugtató lett volna ez a tudat, de már túl sokszor hittem ebben…